Nyílt levél Lendvai Ildikó számára:

Kedves Ildikó, tisztelt ex-pártelnök asszony! Mint a kölcsönös tisztelet és demokratikus elkötelezettség oldalán álló két ember egyike szólítalak meg, kivételesen nyílt formában. Ennek az oka a mélységes aggodalom, melyet pártod, az MSZP sorsa miatt érzek.

Véleményem szerint az MSZP a legeslegutolsó pillanatban van, mielőtt komolyan vehető baloldali erőként végképpen kimúlik. S ha ez megtörténne, akkor a magyar baloldalra egy hosszú és keserves, meglehet szinte kilátástalan talpra állási folyamat vár.

Te 2010-ben méltánylandó módon kiadtad a párt vezetését a kezedből. Úgy vélem ez súlyos hiba volt. A későbbi fejlemények legalábbis ezt igazolják. Az utánad következő pártelnökök mind rosszabb teljesítményre ösztönözték az MSZP-t, s mára a kimúlás szélére juttatták. A magyar progresszió szertehasadozott, végzetesen megosztott, elveszítette így-úgy szavazótábora legalább felét.

Az ország a valódi fasizmus felé araszol szinte megállíthatatlanul. Úgy gondolom, hogy mind pártod, mind az ország érdekében szükséges lenne sajtólevelezői szerepkörödből kilépni, és újra és konkrét szerepet vállalni pártod irányításában. A jelenlegi kritikus helyzetben nemigen látok más lehetőséget, mint hogy a maradék MSZP-t valahogyan átlavírozzad a tetszhalotti állapotán, s valahogyan talpon tartsad hosszabb távra.

Az MSZP előtt ma 3 lehetőség áll: 1) a semmibe hullás, kiesés a rendszer parlamentjéből, és a szétfoszlás. 2) a rendszer kegyéből életben maradás és a hűséges ál-baloldali báb szerepébe való belesüllyedés (személy szerint per ma ennek látom a nagy veszedelmét). 3) az azonnali újrakezdés, elvek és nem érdekek és pénztárcák és pénztárosok sodorvizében.

Ennek az embere lennél Te, olvasatom, szerint.

Van még annyi kraft benned és az MSZP törzs-szavazóiban, hogy ezúton is életben maradhasson egy baloldali párt. S ha életben marad és időt nyer, s az alapok egészségesek, akkor talán az egész progresszió is nyerhet ezzel. Kérlek hát tisztelettel: fontold meg a fentieket. S ha netán hasonlóan látnánk a dolgainkat, akkor tégy legjobb belátásod szerint!

Üdvözöllek, s ha úgy alakul mindenben támogatlak!: Lovas Zoltán"

"Lendvai Ildokó válasza

Kedves Zoli!

Ugyan jó egy éve nem találkoztunk, de a közös célok és a kölcsönös megbecsülés okán a barátomnak érezlek, és nagyon tisztelem azt, amit egyszemélyes, de annál fontosabb, csüggedést nem ismerő vállalásként a demokrácia és a szolidaritás szellemének ébrentartásáért teszel. Ezért talán elhiszed: nemcsak az udvariasság mondatja velem, hogy megtisztel a bizalmad.

Abban a formában mégsem tudok eleget tenni neki, ahogy javaslod. Nem személyes okok, hanem éppen a közös ügy, a közös érdek tart vissza. Nekem is remeg a gyomrom az aggodalomtól a baloldal jövőjéért, hiszen ez egybefonódott az életemmel.

Annál is inkább aggódom, mert ez most nemcsak az MSZP, nemcsak a baloldal, hanem a magyar progresszió, az ország jövője. Sok új erő szerveződött demokratikus oldalon, de úgy alakult, hogy egyiknek sem sikerült, ha egyáltalán akarták, az MSZP több százezres törzsszavazói táborát magához vonzani, azt pótolni vagy meghaladni. Ha ez a mag széthullik, az nem a többieket erősíti, hanem a magyar progresszió táborát gyengíti.

Hozzád hasonlóan én is a széthullásnál is nagyobb tragédiának, igazi szégyennek élném meg, ha a párt a rendszer kegyéből, vagy annak akaratlan tartozékaként élne tovább. A helyzetet tehát egyformán ítéljük meg.

Talán azt látjuk másképp, hogy számos kudarcunk ellenére szerintem az MSZP jelenlegi elnöke és legjobb emberei ugyanígy ezt akarják elkerülni. Ezért szeretném őket -ha úgy tetszik, a párt jobbik énjét- támogatni. Hogy miért nem erősebb pozícióból és több ambícióval, valamilyen vezető posztra törve, ahogy megtisztelő módon javaslod? Mert azt hiszem, rosszat tennék vele.

Igazságos vagy sem, de a magyar közvéleménynek elege lett a pártelitekből, a régiekből különösen. Mást akarnak, újat akarnak, és sok mindenben igazuk is van. Magam is kritikus vagyok (ha nem is vetem el értékeit) a múltunkkal kapcsolatban, rólam pedig óhatatlanul ez a múlt jut az emberek eszébe.

Az u.n. elitellenes hangulat az egész világra jellemző. Ezért keresnek új szereplőket Franciaországtól Amerikáig, hol sikerrel, hol mellényúlva, de azokat keresik. Ezért hiszem, hogy nem tettem rosszul, hogy 2010-ben lemondtam, 2014-ben pedig a hivatásos politikával is felhagytam. Persze azóta is politizálok, csak másképp, fél-civilként. Ne vedd rossz néven, de továbbra is úgy gondolom, ezzel segíthetek jobban. De legalábbis nem ártok, mint ahogy egy nagy "visszatérés" ambíciójával bizonyosan tenném, azt is felrúgva, ami még megőrzendő."

BÉKESI LÁSZLÓ

Mostanában magánbeszélgetésekben barátaim és ismerőseim többször teszik fel aggódva a kérdést: mi lesz itt 2018-ban és utána?!
Sajnos válaszaimban csak ismételni tudom azt, amit már sokan és sokszor elmondtunk: a Fidesz és kriptopártjai győznek, folytatódni fog az Orbán rezsim uralma Magyarországon.
Természetesen nem rendelkezem jövőbe látó képességekkel, ezért következtetéseimet majd a 2018-as események fogják igazolni, vagy cáfolni. Elemzésem a ma ismert tényekből indul ki, azokból von le következtetéseket, nem számolhat a választói érzelmekkel, szimpátiákkal és antipátiákkal, noha tudom, hogy a választásokat többnyire nem a programok versenye és racionális megfontolások döntik el.
Azzal is tisztában vagyok, hogy mások kis hazánk jelenlegi állapotát vizsgálva más következtetésekre juthatnak.
Megpróbálom röviden összegezni azokat az érveket, amelyek prognózisom alapját képezik.
Orbánék ma már rendelkeznek minden olyan hatalmi pozícióval, erőforrással és eszközzel - a pénztől kezdve a médiáig, működő infrastruktúrával és szervezetekkel - ami egy sikeres választáshoz kell. Az eljárási szabályokat érdekeiknek megfelelően alakítják. Széleskörű klientúrájuk, a rendszer működtetői és haszonélvezői - kiegészülve a kettős állampolgárok támogató szavazataival - stabil választói bázist jelentenek.

A Népszava felvétele

Ráadásul a rezsim monopolizálja és manipulálja a hazafias érzelmeket, kisajátítja azok attribútumait – a nemzeti ünnepektől kezdve, azok szimbólumain át, a hívő emberek, vagy a sportot szerető tömegek igényeinek kielégítésével és a nemzeti sérelmek hangoztatásával – uralja tömegek érzéseit.
Ha valamilyen, ma még nem ismert, váratlan esemény mégis kétségessé tenné győzelmüket, hatalmuk s így összeharácsolt vagyonuk megőrzése, elszámoltatásuk és felelősségre vonásuk megelőzése érdekében, valamilyen ürüggyel, provokációval szükségállapotot fognak kihirdetni, felfüggesztik az alapvető szabadságjogokat, elhalasztják a választást, s ha kell, az erőszaktól sem riadnak vissza.
Az ellenzéki pártok ilyen eszközökkel egyáltalán nem, vagy csak alig rendelkeznek. A versenyben így eleve óriási hátránnyal indulnak. A ma divatos harcias frazeológiával élve olyan ez, mintha a nehéz tüzérséggel és páncélos hadosztályokkal rendelkező ellenféllel szemben légpuskával kellene felvenni a harcot. Ezzel a fegyverzettel az ellenzék legfeljebb azokra a lufikra lövöldözhet, amelyeket Orbánék repítenek fel a figyelem elterelése érdekében.
Ráadásul a jelenlegi választási törvény kényszerpályára tereli az ellenzéket, hisz ha a papíron kimutatható esélyt meg akarják ragadni, az egyéni körzetekben össze kell fogniuk, és egyetlen, koordinált jelöltet kell állítaniuk Orbánék jelöltjével szemben.
Ezt a feltételt a saját érdekeiket követő, megerősödésükért, vagy életben maradásukért küzdő pártok eleve elutasítják. (Jobbik, LMP, Momentum) A többiek összefogása így kevés hisz körzetenként legalább öt jelölt között fognak megoszlani a szavazatok, ez pedig a Fidesznek kedvez. (Persze elméletileg még így sem kizárható, hogy legalább 54 egyéni körzetben lehet olyan kiváló jelöltet találni, aki legyőzi Orbánék emberét, mint mondjuk Mellár Tamás Pécsen. De hát nincs 54, pláne 104 Mellár ebben az országban.)
Ha áttekintjük az ellenzéki pártok pozícióit, vegyes képet kapunk. 
Az LMP eklektikus nézeteivel, zavaros, többnyire populista antikapitalizmusával, globalizáció ellenességével, lózungszerű zöldpártiságával és kiszámíthatatlan helyezkedésével inkább taszítja, mint vonzza a bizonytalan választókat. Nem lennék meglepve, ha a parlamentbe sem kerülne be - megérdemelnék.
A Momentum párttá alakulása előtt a legszebb reményekre jogosító friss erőként jelent meg a politikai küzdőtéren. Látványos akcióival sikert aratott, támogatókat szerzett.
Új pártként identitását már csupán az elmúlt 27 év teljes tagadásából vezeti le, szűz erőként, valódi teljesítmény és tapasztalat nélkül követel részt a hatalomból. Teljesítmény hiányát egy terjedelmes, a már ismert programokból tücsköt bogarat össze ollózó ígéret cunamival, átfogó programnak nevezett vegyes felvágottal próbálja leplezni. Mindehhez hitelesítőknek a bukott Antall kormány egykori, szakmájukhoz valóban értő, egykori MDF-es politikusokat veszi igénybe. Kapásból ellentmond saját alapállásának, a múlt teljes elutasításának. 
Be akar jutni a parlamentbe, ezért elutasít minden együttműködést más ellenzéki pártokkal.
A Momentum jelenleg egy politikai zombi, a legnagyobb csalódás.
Az MSZP saját stratégia nélkül, kiszámíthatatlan politikát művel, alkalmatlan vezetőivel hibát hibára halmoz, irreális ígéretekkel próbál híveket szerezni.
Abszolút félreérti helyzetét, túlbecsüli erejét, olyan pozíciót akar potenciális szövetségeseire kényszeríteni, amelynek semmi alapja nincs.
Fokozatosan teret veszít, bázisa az idősebb korosztályok létszámának csökkenésével objektíve szűkül, lassan marginalizálódik.
Mély társadalmi beágyazottsága miatt nem fog megszűnni, a parlamentbe is bejut, de lényegtelen ellenzéki szerepre fog kényszerülni.
A Jobbik elemzése megérne egy külön misét. Erre itt nincs módom, ezért csak a lényegre szorítkozom.
Manapság gyakran elhangzik az a közhely, hogy a szent cél, az Orbán rezsim megbuktatása érdekében a patás ördöggel is össze kell fogni.
Hát nem! Egy neofasiszta indíttatású és szellemiségű, az erőszak kultuszát hirdető, gyűlöletkeltő, EU ellenes párttal demokratikus és humanista pártok akkor sem vállalhatnak közösséget, ha pillanatnyi taktikai érdekeik netán ezt kívánnák.
Az Orbán rezsim elzavarása valóban elsőrendű prioritás, de nem bármi áron. Csak akkor lenne értelme és haszna, ha a győztes ellenzék jobb alternatívát tudna kínálni ennek a szerencsétlen országnak. A Jobbik nem jobb, rosszabb. Részvételével csöbörből vödörbe, sőt egy feneketlen kútba esnénk.
Még gondolni is rossz arra, hogy egy Jobbik dominálta koalíció hogyan kormányozná az országot. Totális zűrzavar, parttalan gyűlölködés és bosszú, akár nyílt erőszak uralná az országot.
A csalódás és elégedetlenség rövid idő múltán visszahozná a hatalomba a Fideszt, annak minden következményével együtt. (Arról a messze nem irreális forgatókönyvről nem is beszélve, hogy alkalmasint létrejönne egy Fidesz-Jobbik koalíció, amely ultranacionalizmusával szélsőséges irányba tolná a kormányt, annak minden romboló hatásával együtt.)
A többi pártról azért nem teszek említést, mert azok megpróbálnak egymással együttműködve fellépni a választásokon jó szándékkal, de minimális eséllyel.
A rezsim leváltásának politikai feltételei tehát hiányoznak, gazdasági kényszerhelyzet pedig szerencsére nincs.
A magyar gazdaság ugyan nem rendelkezik mobilizálható tartalékokkal, versenyképessége és ezzel fejlődési esélyei pedig folyamatosan romlanak, de működőképességét közvetlen veszély nem fenyegeti. Külső erőforrások - elsősorban az EU támogatásai és a multik hazai befektetései - 2020-ig minden bizonnyal biztosítanak egy szerény fejlődési ütemet a magyar gazdaság számára, ami elég forrást adhat az esetleges elégedetlenségek leszereléséhez.
Rövidtávon a világgazdaságban sem látszanak olyan fenyegető krízis jelei, amelyek egy 2008-hoz hasonló pénzügyi és gazdasági kataklizmával fenyegetnék a világot.
Forradalmi helyzet pedig végképp nincs hazánkban, az elégedetlen tömegekben nincs elszántság arra, hogy az utcán kényszerítse ki a rezsim leváltását.

Természetesen nem lehet kizárni, hogy valamilyen, ma még nem ismert fejlemény a választásokig megváltoztatja a ma apatikus közhangulatot és a düh, vagy az elkeseredett tömeghangulat mobilizálja a ma még tétova választókat és proteszt szavazatokkal megbuktatják Orbánékat. Az ellenoldalon azonban nincs kormányképes erő, ráadásul a bukott rezsim minden eszközzel gátolni fogja az új kormány munkáját. A csalódás és a bukás be van kódolva egy ilyen forgatókönyvbe.

 Mind ezek miatt 2018-tól - egyelőre beláthatatlan ideig - folytatódni fog az Orbán rezsim uralma.
Ez a politika és hatalom gyakorlás az országot tartósan leszakadó pályán tartja abszolút és relatív értelemben egyaránt. Abszolút lemaradásunk növekedni fog a fejlett világhoz képest, relatív lemaradásunk pedig régiónk dinamikusan fejlődő országaihoz képest.
Az átalakuló EU perifériájára szorulunk, esetleg ki is válunk az unióból - de a stabilizálódó EU előnyeit semmiképp sem fogjuk élvezni.
Elszigetelődésünk erősödni fog, nemzetközi kapcsolataink tovább romlanak.
A rezsim uralkodásának előnyeit működtetői, kliensei és vazallusai fogják élvezni.
Tovább monopolizálják a hatalmi pozíciókat éppúgy, mint az elérhető erőforrásokat.
Ez a kisebbség boldogulni és gyarapodni fog, míg a társadalom többsége bizonytalan, sokak reménytelen helyzetben találják magukat, tömegek pedig a mindennapi nyomorral fognak küzdeni.
A magyar társadalom végletesen kettészakad. Bizalmatlanság, gyanakvás, sőt gyűlölködés uralja majd a hazai légkört.
Magyarország egy rosszkedvű, elöregedő, reménytelen nemzet képét fogja nyújtani.
Gyermekeink és unokáink számára két út marad: vagy alkalmazkodnak a rezsim szabályaihoz és felcsipegetik azokat a morzsákat, amit az uralkodó réteg nem tudott ellopni, esetleg megoszt velük, hogy pacifikálja őket, vagy kivándorolnak a világ élhetőbb országaiba.
Megalkuvásra épülő kompromisszumokkal persze ezt a rezsimet is túl lehet élni, miként a XX. században a Horthy rezsimet és a Kádár korszakot is túlélte ez az ország - csak éppen megroppant hite, gerince és önbecsülése.
A saját korosztályunk fájdalom már nem fogja megérni a békés, nyugodt, konszolidált fejlődés egyszer majd minden bizonnyal bekövetkező új korszakát.
Sajnálom, hogy nem tudtam optimistább jövőt felvázolni, de a rideg valóság nagy fegyelmező erő.

Budapest, 2017 október 17.

VÁMOS MIKLÓS

Tudósítás a III. kerületből

Próbálom oly tömören, amennyire csak lehet. Tizenhetedik éve vagyok a Római part lakója. Ezalatt két jelentős árvíz volt, egy nagy, és egy óriási (utóbbi Fellinis tetőzéssel. nyolc és fél méteren). Kétszer figyelhettem meg a vízügyi szakemberek munkáját.

Az én házam tájéka sosem forgott veszélyben, itt három és fél kilométeres hosszban komoly gát véd. A veszélyes rész a város centrumához közelebb található. A két mondott esetben a Királyok útját (mely azonos a Nánásival) lezárták a vízügyesek, emelet magasságú ideiglenes gátat építettek homokzsákokból, elfoglalva az úttest egyik felét. Ez megnyugtatóan állta a sarat – a vizet. Egy mérnök elmondta, nagyjából huszonöt-ötven millióból fedezhetőek az egy-két hetes időszak alatti teendők, amíg az árhullám levonul, s ez elfogadható.

Akik az ártéren építkeztek, tudták, hogy engedély nélkül teszik. Ha megbüntették őket, a nevetségesen alacsony összegeket vígan kifizették. Most azonban ugyanők mobil gátat követelnek. Tekintet nélkül arra, hogy a villák és lakópartok építtetői tudták, hogy árvízveszélyes telkekre húznak fel házakat. Emiatt szinte mindegyik kis emelvényre épült, alul általában csak garázsok és tárolók vannak. Nem túl nagy áldozat, ha nyolcévenként egy hétre vagy tíz napra ki kell állni a kocsival, s végső esetben el kell költözni rokonhoz, ismerőshöz.

A mobil gát viszont az alábbi problémákat okozza:

1. Le kell tarolni azt az ősparkot, amely most jellemzi a Duna partját, helyébe egy széles betonutat kell építeni, amelyen két kamion elfér egymás mellett, különben a mobil gát nem állítható fel elég gyorsan. Nem tudom, azok a lakók (kisebbség), akik a mobil gátat akarják, tisztában vannak-e azzal, hogy a saját panorámájukat vesztik majd el, következésképp ingatlanuk vonzerejének (értékének) egy részét is.

2. A mobilgát, ha egy gerendáját kiüti a helyéről egy fatörzs vagy más súlyos tárgy, amit az ár sodor neki, egy-kettőre összeomolhat. Márpedig ebben a lágy kanyarban mindennapos eset, hogy ilyesmiket hoz a víz.

3. A folyóknak szükségük van ártérre, hogy oda a többletvizüket kitehessék. Ha ezt a Rómain megszüntetik, valamivel magasabb lesz a víz az átellenben lévő Szentendrei szigeten, ahol pedig a vízművek létesítményei találhatóak. Ugyancsak magasabb lesz Budapest belterületén, tehát hosszabban kell majd lezárni a rakpartokat. (Az sincs ingyen.)

4. Végül, de nem utolsósorban: a mobil gát ára (a pontos összeg nem ismert, de sok milliárd forintról hallani, tíz? húsz?) összevetendő a huszonöt-ötven MILLIÓVAL, nyolc évente, ugye. Ez kinek éri meg?

Mindez a sebtében rendezett fórumokon elhangzott, szakemberek interjúiban is, és a sajtóból is kihámozható. Ám azonban a gátat tervezik, s az építkezés is el fog kezdődni.

Normális ez?

(Költői kérdés.)

Maradok őszinte hívük:

V. M.

A határon túli magyarok szavazati jogáról

Balla D. Károly

Most nem az országot tönkretevő nagy disznóságok, nem a korrupció vagy a demokratikus intézményrendszer felszámolása ellen megy az aláírásgyűjtés, nem a sajtószabadság csorbulása (a Népszabadság felszámolása és a vidéki lapok felvásárlása), netán Paks2 ellen, nem a főügyészt akarják leváltatni, nem a gyanús vagyongyarapodásokat kivizsgáltatni, nem a Soros-plakátok leszedéséért vagy az EU-melletti elköteleződés mellett lobbiznak, nem az illiberális államberendezkedés és nem is migránsmentes övezet kikiáltása ellen kampányolnak. Nem. Hanem a határon túli magyar állampolgárok szavazati joga ellen.

Vagy 30 éven át permanens késztetésem volt arra, hogy ne csak véleményt formáljak a határon túli, így a kárpátaljai magyarságot érintő kérdésekről, például az úgynevezett magyar(országi) nemzetstratégiáról, hanem arra is, hogy ezzel a véleményemmel a nyilvánosság elé álljak. Ezért kezdtem el rendszeresen publikálni a Mozgó Világban és a Beszélőben az 1980-as évek végétől, 1990-esek elejétől – nem véletlen, hogy épp ezekben. Az új évezredben aztán az internet adta lehetőségeket is maximálisan kihasználtam, több mint tíz éven éven át gyakorlatilag napi rendszerességgel írtam blogbejegyzéseket, kibeszélve nemcsak kárpátaljaiságunk ügyeit-bajait, hanem azonnal reagálva a tágabb arénában zajló politikai-közéleti eseményekre (nagyobb részt a magyarországiakra, kisebb részt az ukrajnaiakra).
Aztán ez a késztetésem lassan elapadt. Okait hosszan sorolhatnám. Az első lenne a csalódás és a kiábrándultság, a második pedig megszólásaim feleslegességének a felismerése. Csalódnom sok mindenben kellett. Miközben én egyre inkább elköteleződtem a liberális és baloldali eszmények mellett, aközben azt kellett tapasztalnom, hogy azokkal a politikai csoportokkal, amelyek ezen eszmék képviselőinek tarják magukat, egyre kevésbé tudok azonosulni. Nagy csalódást okozott az is, hogy – nagyrészt épp ezen politikai erők rossz, hibás, romboló és önrontó működése miatt – a szabadelvűség és a baloldaliság társadalmi támogatottsága hatalmasat zuhant. Ebben persze a konzervatív jobboldal számomra elfogadhatatlan, a demokratikus berendezkedést kikezdő mesterkedése is közrejátszott, ám váltig azt gondolom, hogy a romlás elindításában és kiteljesedésében a számomra kedvesebb politikai oldal alkalmatlansága és romlottsága is meghatározó szerepet játszott. Illetve játszik. Ennek szomorú példáját látjuk most a határon túli magyarok elleni hergelődésben. Ami miatt újra érzek valami nyugtalanító késztetést, tudva, most sem változik semmi attól, ha megszólalok.
Inkább csak a magam számára fontos ez.
Kezdeném azzal, hogy nincs magyar állampolgárságom, így szavazati jogom sem lehet. Ami talán ennél fontosabb, az elvek szintjén magam is azt gondolom, hogy az országgyűlési választások során szavazati jog azokat illeti, akik osztoznak ennek politikai felelősségében, azaz viselik a választási eredmények következményeit.
Azt viszont nem gondolom, hogy a gyakorlatban ez a jogosultság egyértelműen egybeesnék az országban való állandó életvitelszerű tartózkodással. Szerintem a dolog ennél sokkal bonyolultabb, a jogkiterjesztésnek / jogszűkítésnek számos aspektusa és még több választóvonala lehet. Az állandó lakhely megléte ebben nem lehet mérvadó, mert Magyarországon például számosan élnek életvitelszerűen úgy, hogy bár ott laknak, ott dolgoznak és ott adóznak, de mivel nem magyar állampolgárok, így nincs szavazati joguk. A letelepedési jog nincs állampolgársághoz kötve (példák akár családunkon belül), előfordulhat, hogy valaki évtizedek óta állandó lakosként él az országban, osztozik a vele együtt élőket érő minden olyan következményben, amelyek alakulásába szavazati jog híján nem szólhat bele. Ez ellen az igazságtalanság ellen azonban egyik párt sem indít aláírásgyűjtést. (Ismerek Nyugatról hazatelepült olyan  professzort, aki egy komoly intézménynek lett az igazgatója, saját lakásában élt a feleségével a belvárosban – de sokáig nem érezte szükségét annak, hogy felvegye a magyar állampolgárságot, így nem is szavazhatott.)
Nem igazán alkalmas választóvonal az adóalanyiság sem – aki nem adózik Magyarországon, ne is szavazhasson -, mert a fentebb említett csoportnak ez esetben állampolgárság híján is járna a jog, a külföldön dolgozó és adózó magyar állampolgároknak azonban nem. (Ritka példaként járhatna akár nekem is, aki hosszú éveken át minden magyarországi publikációm után igyekeztem a megjelenés helye szerinti országban levonatni honoráriumomból a személyi jövedelemadót. Adóztam, és ha igen kis mértékben is, de mégis hozzájárultam a magyar állami költségvetés adók formájában beszedett hányadához – de nem szavaztam, holott viseltem volna például annak az országgyűlési döntésnek a következményeit, amely meghatározza, hány százalék legyen az SZJA.)
No meg aztán ott vannak a kétlakiak, az ingázók, a csak papíron itt vagy ott lakók, az ingatlannal (mondjuk nyaralóval) rendelkezők, de benne nem lakók…

Bárhogy is nézem, a sok szempont közül még mindig az állampolgárság a legtisztább választóvonal. Ha valaki igényelte egyfelől és ha valakinek megadták másfelől, akkor ezzel szerintem létrejött egy olyan szerződés, amelyben a két fél kölcsönös felelősséget vállal. A magyar állampolgárságot a magyar államtól megkapó személy tagja akart lenni egy politikai közösségnek, amely politikai közösség ezt az igényét annak a tudásnak a birtokában fogadta el, hogy az illető nem él Magyarországon. Ha pedig elfogadta, akkor ezzel azt is jóváhagyta, hogy ennek a politikai közösségnek az ügyeibe beleszólhat. Hacsak nem kíván ez a politikai közösség lakhely, vallás, bőrszín alapján különbséget tenni magyar állampolgárok között.
Vitatható az a kitétel is, hogy a határon túl élő magyar állampolgár nem viseli döntése következményeit. A magyar alkotmányban (na jó: alaptörvényben) benne foglaltatik a határokon túl élő magyarok iránti állami felelősségvállalás. Hogy ez miben és hogyan nyilvánul meg, az bizony nem mindegy a határon túli magyar szavazónak. Érthető módon érdekelt bizonyos dolgokban, és nyilván oda szavaz, ahonnan jobbat remél. Dönthet például abban, hogy szavaz-e arra a pártra, amelyik megvonná szavazati jogát, netán beszüntetné az egyszerűsített honosítást  – döntésének tehát bizony vannak rá nézve közvetlen következményei (most nem az a kérdés, hogy ez helyes-e, hanem az, viseli-e döntése következményét; igen, viseli; ha nem is abban, de nem kevésbé felelősen, mint egy borsodi közmunkás).
Persze: pontosan tudható, hogy az állampolgárság és az ezzel járó szavazati jog kiterjesztésében miért ennyire elkötelezett a jelenlegi kurzus. Szavazatokat vár és kap. Hatalmi ambíciói beteljesítésében azonban nem ez a legbotrányosabb és legaljasabb lépés.
A túlfélen most mégsem az országot tönkretevő nagy disznóságok, nem a korrupció vagy a demokratikus intézményrendszer felszámolása ellen megy az aláírásgyűjtés, nem a sajtószabadság csorbulása (a Népszabadság felszámolása és a vidéki lapok felvásárlása), netán Paks2 ellen, nem a főügyészt akarják leváltatni, nem a gyanús vagyongyarapodásokat kivizsgáltatni, nem a Soros-plakátok leszedéséért vagy az EU-melletti elköteleződés mellett lobbiznak, nem az illiberális államberendezkedés és nem is migránsmentes övezet kikiáltása ellen kampányolnak. Nem. Hanem a határon túli magyar állampolgárok szavazati joga ellen. Ez esetben is ugyanolyan pontosan tudható, hogy a szavazati jog korlátozásában miért ennyire elkötelezett az adott politikai erő. Szavazatokat remél. És hatalmi törekvéseiben ez az eddigi legszánalmasabb, egyben legaljasabb  lépése.
A közvélemény-kutatások szerint a szavazati jog említett kiterjesztésével a magyar lakosság nagyobbik hányada nem ért egyet. Ezt lovagolja meg az aláírásgyűjtés. A közvélemény-kutatások szerint a magyar lakosság döntő többsége idegenellenes. Ezt lovagolja meg a migránsellenes kampány.
Még a plakátjaik színvilága és kiemelése is hasonló. Gyűlöletkeltésből jeles.

http://ungparty.net

A net elém hozott az imént egy képet... s kinyílt vele egy fiók a fejemben...
Történt 1985 táján, hogy apai nagyanyám, született Leitz Appolónia -, családi nevén csak Lovas-mama -, és én egy oly ritka pillanatban érdemben beszélgettünk. S elmesélte, hogy 1920-ban már nagy hassal a Rottenbiller és Dob sarkán álló Makk 7-es nevű kocsmában búcsúzkodott el apai nagyapámtól, néhai Lucc Pétertől. Azután a nagypapa Bécsbe emigrált, majd onnan pár hónap elteltével Uruguayba, hol gőzmalmos lett, s a 30-as években már 5 malma volt, s nagyvállalkozónak számított. Innen vitte magával a kakasdi szomszéd sváb lányt feleségnek. Gyermekeik lettek. Egészen a háborúig küldött néha ezt azt stikában a nagymamának, néha egy egy fénykép darabkát, minek hátoldalára magyar-sváb keverék nyelven írta meg neki hogy szívében van még mindig. Apám zabigyereknek született. A nagymama tanulatlan, fél-analfabéta vándorló napszámos zsellérlány, majd mosó és vasalónő, majd cseléd lett. Apám 9 éves koráig a birkákkal egy akolban nőtt Grábócon, a rokonoknál, hol valami sváb, valami magyar és valami szerb nyelv ragadt rá. Akkor aztán, 1930-ban a helyi rác pap látta meg benne az észt, s küldte be Szekszárdra a római katolikus papokhoz tanulni. Így lett kollégista. A papok magyarosították Leitzről Lovasra1932-ben. 1938-ban úgy volt a szekszárdi gimnáziumban évfolyamelsős érettségiző, hogy már évek órát óta adott más diákoknak, s a kapott pénzből a cseléd anyját támogatta. Így tudott Lovas mama felhagyni a vándorlással, s Szekszárdon megtelepedni. Apám 1939-től a pécsi Ludovikán tanult... a nagypapa nagyjából akkor adott utoljára életjelt magáról...
No. Ennyit a Makk 7-esről...
Nézegessetek régi képeket.
Jah!!! el ne feledjem a csattanót: miért is kellett Lucc Péter nagypapának nyomtalanul emigrálnia 1920-ban? Mert statárium volt a fején, életre-halálra keresték. Kommünár, a szekszárdi vörös direktórium tagja volt 1919-ben...

KERESZTY ZSUZSA

Két erős élményem.

Első eset: Közeli baráti körünkből huszonéves fiú keres meg: „múlhatatlan ügyben” beszélni szeretne. Jön, először alig tud megszólalni, sírással küzd, aztán hozzákezd. Hol örömtől, hol szégyentől ég az arca. Kezdetben mögém néz, sokára fogadja el a tekintetemet. Nyolcadik éve szerelmes egy anyjával egykorú nőbe, akit a valóságban sosem, csak a képernyőn, digitális fényképen látott. Évek óta minden este „találkoznak” a világhálón, aki előbb ér „haza” (közös felületükre), az készít képzeletbeli vacsorát. 14 éves korában a szexuális életbe is anyai barátnője avatta be, ma már más partnert elképzelni sem tud. (Próbálom arra indítani, hogy találkozzanak, tapasztalja meg, ki is a valóságban az, aki – úgy látszik - a legközelebb áll hozzá. Megkísérli, a másik fél nem áll rá; a Fiú évek és hosszú pszichoterápia után képes valaki mással valódi, nem virtuális kapcsolatra.)

Második eset: Máshová be nem fogadott tehetséges kamaszkorúak alternatív iskolája. Többségük szívesen jön, itt szívesen fogadják. Az első 1-2 hétben mindenki kedve szerint foglalhatja el magát. Többen ülnek naponta akár – több mint egy hétig is - a számítógép előtt akár közvetlenül egymás mellett, anélkül hogy egyetlen szót is váltanának. Sokuknál hónapokba, – pár- és csoportalakító játékok sokaságába kerül, amíg ketten vagy többen valamikor a nap folyamán sétálni indulnak az iskolát körülvevő fás, ligetes kertben, és beszélgetni kezdenek egymással.

Az internet nélküli világban az egyedüllétet, magányosságot, kapcsolatra való képtelenséget nem lehetett ilyen könnyen elfedni mások és önmagunk előtt. Miért tegyek erőfeszítést azért, hogy meghódítsak valakit? – gondolhatja egy kamasz . Van nekem szerelmem, minden nap találkozhatom vele. - Miért bajlódjak azzal, hogy megtudjam, jóba lennék-e azzal, aki a mellettem lévő számítógép előtt ül, mikor találok magamnak elfoglaltságot a többiek nélkül is? – Miért figyeljek arra, hogy kikkel utazom a villamoson? Bedugom a fülhallgatót, keresek egy jó zenét, vagy egy játékot a mobilon.

Atomizálódik a társadalom. Miért ne fogadnánk ezt el? Hiszen mindez vele jár a technikai fejlődéssel – gondolhatjuk. Koránt sincs így. Az ember valódi kapcsolatra vágyik, arra, hogy jelentős legyen egy csoportban, ha pedig kiközösítik, akár ölni is képes.

Mi is történt a 1999. április 20-án, kedden délelőtt egy colorádói gimnáziumban? Két tizenéves, normál családban felnőtt, a tanulással is boldoguló fiú hónapokon keresztül tervezte, hogy az iskola minél több diákját, tanárát, majd önmagát is felrobbantja. Technikai okok miatt tervük „csak” részben sikerült, 21 diákot , egy tanárt, és önmagukat ölték meg. A szüleikkel jó kapcsolatban voltak (naplójuk szerint csak őket sajnálták azért, amit elkövetni készülnek), az osztályuk viszont kiközösítette őket. Hogy ez szélsőséges eset? Hogy a kamaszok tesztoszteron szintje az eredeti tizenhatszorosára nő? . Hogy Amerikában szabad fegyverhasználat van? Mindez igaz, az eset mégis megtörtént.

Nézzük meg, mit lehet tenni az izoláció ellen! Az írás címe azt sugallja, hogy a kooperatív tanulás eredményes lehet, s akkor nyilván csökkenti az elkülönültséget, a magányt, a kirekesztettséget is. – Ugyanakkor számtalan ellenérv is lehet vele szemben.

Hogyan lehet így tanítani?

Ha kooperatív módszerrel tanítok, mindenki egyszerre beszél. Hogy lehet hangzavarban tanulni? Hogyan lehet ellenőrizni, ki mit csinál, mit tud vagy mit nem? Dolgozott-e mindenki, vagy egy-két gyerek kitalálta a megoldást, a többiek pedig rajtuk élősködtek? Hogy lehet így tehetséget fejleszteni, hiszen legjobb esetben arra megy el az idő, hogy a jók tanítják a gyengéket? És ha valamin összevesznek közben, vagy ha valaki egyáltalán nem akar csoportban dolgozni? Mindezzel rengeteg idő elmegy, hogy tudom így megtanítani a tantervi anyagot? És főleg: mi az én szerepem, mint tanítónak, tanárnak? Mikor figyelnek rám? Azért mentem erre a pályára, mert nekem mindig megújuló örömöt okoz, ha minden szem rám szegeződik, ha átadhatom, amit tudok.

De ha így is lehet, esetleg így is volna jó (!) tanítani akkor ez nem az én pályám. Azért lettem tanár, amiért valaki színésszé lesz; átéléssel előad valamit, és ezzel hat, akár felejthetetlenül is hathat másokra. Nézzük, mi is a tanítás lényege! Semmi más, mint hogy a tanítványainknak olthatatlan igénye legyen a tanulásra. Csakhogy ilyen tanulási vágy felébresztésére, akár ébrentartására mi, tanárok, kevesen vagyunk képesek. Próbáljuk felidézni, hogy hosszú diákéveink alatt ki volt az a tanár, aki a saját tárgya iránt „mindörökre” felkeltette az érdeklődésünket. Vekerdy szavával „magnetizált” bennünket.

Első gimnáziumi évünk első magyaróráján belépett az osztályba, hóna alatt mindkét oldalon könyvek sokaságával Baránszky Jób László, és - mintha ez magától értetődő lenne - verseket kezdett olvasni nekünk, majd megkérdezte, melyiket hallgattuk szívesen, ki melyik versből tanulna meg néhány sort. Kooperatív módszereket sose használt, de az a mintegy hatszáz óra, amelyet a négy gimnáziumi év alatt vele töltöttünk, természetessé tette, hogy amit mond, amit fontosnak tart, az nekünk is fontos. Ha például megemlítette, hogy most jelentek meg az olcsó könyvtár sorozatban (darabja 2 Ft volt) Leacock humoreszkjei, akkor megszerveztük, hogy a nagyszünetben ketten átmászunk a kerítésen (tanítás közben tilos volt elhagyni az épületet), és megveszünk belőle annyi példányt. a következő tantárgy óráján már olvastuk is a könyvet a pad alatt. A négy gimnáziumi év alatt tanult, versek ma is hozzám tartoznak. Nemrég egyik reggel, egy nehezebb nap előtt ezek a sorok jutottak eszembe: „…tudom világ a dolgaid/s elrendezem a dolgomat/bátran, ahogy kell s ahogy neked kell világ/ti ezt már úgysem értitek, nefelejcsek és imolák” (Nem nézek utána, pontosan idézem-e, most nem ez a fontos.) Juhász Ferenc Virágok hatalma című kötetéből valók ezek a sorok.Magnetizálásra kevés tanár képes. Baránszky képes volt rá. A gyerekek számára viszont létkérdés, hogy beleszeressenek a tanulásba.Alkalmas, bárki által használható módszert kell keresni hozzá. A kooperatív tanulás ilyen lehet.

Miért is? Mert egy társ előtt könnyebb megnyilvánulni, mint a tanító/tanár előtt, mert egy 20-24 fős osztályban (négyes csoportokban) egyszerre 5-6 diák nyilvánulhat meg, 45 perc alatt mind a 24. Mert a csoportok tagjai felelősek egymásért, a csoport akkor van „készen”, ha az adott feladatot mindenki (!) érti, a tudnivalókat tudja. Mert a gyerekek nem egymás háta közepét látják (mint a frontális órákon), hanem szemtől szembe néznek egymásra, több meta-kommunikatív jelzést tudnak észrevenni, befogadni, így nagyobb az esély arra, hogy intenzívebb kapcsolatba kerüljenek egymással.

Hogyan kezdjünk hozzá? Lassan. Legyünk tapintatosak magunkhoz. Mindig csak annyi új mozzanatot vezessünk be, amennyit viszonylag könnyen át tudunk tekinteni. Nyerjük meg a gyerekeket, hogy szívesen dolgozzanak csoportban. (Ez általában könnyű feladat.) Mi, tanárok, próbáljuk elfogadni azt a helyzetet, hogy nem mi beszélünk, hanem a tanítványaink beszélnek egymással.

A hatvanas években az Egyesült Államok szövetségi kormányában született meg az a szándék, hogy megpróbálják áthidalni a fehér és a fekete polgárok közti szakadékot, s ezt először az iskolákban kezdik. A liberális Kennedy-kormány elérte, hogy – bár az oktatásügy az egyes államok hatáskörébe tartozik, a Kongresszus szövetségi törvényként szavazza meg az integrációt, és - erőszakkal , rendőri felügyelettel autóbuszokkal szállíttatta a fehérek iskoláiba a fekete diákokat és fordítva. Mikor ez megtörtént, azt várták, ha egymás mellett ülnek a padban, akkor majd érteni, elfogadni is jobban fogják egymást. A kísérlet a visszájára fordult. Az iskolai versengés csak növelte az előítéletet és az agressziót.

Ne felejtsük, a feketék őseit rabszolgaként „beszélő szerszámokként” hozták a fehérek az Államokba. Az ebből származó előítélet olyan mély, hogy még a rabszolga-felszabadítás után évtizedekkel, az első fekete elnök megválasztása után, bevándorolt, amúgy humánus szemléletű, egyetemi oktató is úgy kommentálta Barack Obama elnökké választását, hogy „képes rá, hogy elnök legyen, de ő nem rabszolgák ivadéka. Miért érdemes erről Magyarországon 2017-ben beszélni? Azért, mert itthon a cigánysággal való együttélés mintha ugyanolyan nehéz társadalmi-emberi feladat lenne, mint a feketék integrálódása az Államokban.

Ekkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmit nem old meg, ha feketék és fehérek egy iskola osztályban tanulnak, felkérték Elliot Aronson szociálpszichológust és munkatársait, hogy segítsenek. Aronson – több mint harminc évvel ezelőtt – egy texasi iskola vegyes osztályában - ahová fekete, fehér és spanyol gyerekek jártak - kezdte el alkalmazni a mozaik-módszert. Ennek lényege, hogy a (rendszerint négy fős) csoportok olyan feladatot kapnak, amelynek a megoldásában mindenkinek megvan a saját feladata és szerepe, sikert csak közös munkával érhetnek el. A mozaik-módszert és más kooperatív technikákat rendszeresen alkalmazva a vegyes osztályokban csoda ugyan nem történt (ahhoz, hogy különböző szubkultúrában felnőtt gyerekek mélyebben megértsék egymást, hosszú időre, együttműködésre van szükség), de a jég megtört: beszéltek egymással, szurkoltak egymásnak. És valami elkezdődött.Verseny helyett együttműködés. Hogy hogy? Ma - versenyre épülő társadalmunkban, piacgazdaságban nem a versenyt, hanem az együttműködést részesítsük előnyben? Nem kell Texasig mennünk, elég elmélyednünk Ferge Zsuzsa egyik gondolatában, hogy megértsük az „ iskolai verseny káros és torzító lehet, kizárhatja az együttműködést, szembeállíthat egymással gyerekeket, osztályokat, iskolákat, és végül örökké vesztes, frusztrált gyerekeket „termel”.

Ha elfogadjuk, hogy az együttműködést tanítani/tanulni kell, még mindig kérdés, hogyan célszerű megfogalmazni egy csoportnak szóló feladatot úgy, hogy minden gyereknek legyen saját feladata, és csak akkor lehessenek sikeresek csoportként, ha együttműködnek. Ehhez a feladatoknak négy feltételnek kell megfelelniük: A tevékenységben mindenki ugyanakkor vegyen részt (párhuzamos interakció); mindenkinek egyéni feladata legyen (egyenlő részvétel), mindenki legyen felelős a saját munkájáért (egyéni felelősség), a csoport akkor jelezhesse, hogy készen van, ha a saját feladatát mindenki megoldotta és azt érti is (egymásra utaltság). Ezt a négy feltételt nevezi a szakirodalom a kooperativitás alapelveinek.

Mikor lesz ez általános a magyar iskolákban?

A kooperatív tanításról alaposabb ismereteket, módszertani útmutatót a következő könyvből szerezhet az érdeklődő: Kereszty Zsuzsa-Lányi Marietta: Könyv a differenciálásról Műszaki Könyvkiadó, 2017.

Nagyon érdekes és tanulságos játékot hirdetett meg olvasói között a Transindex.ro nevű lap. 109 erdélyi, bánsági és partiumi születésű történelmi személyiség versenyzett ebben a népszerűségi vetélkedőbe. (Ezt a három egykori országrészt nevezzük mi, magyarországi magyarok Erdélynek). A Box Populinak nevezett közvélemény kutatásban először kiválasztották a legtöbb kedvelést kapott 16 személyt, aztán ezeket párharcban összeeresztették. Mégpedig úgy, hogy az elsőt a tizenhatodikkal, a másodikat a tizenötödikkel, és így tovább.

Ez volt az első forduló. Ide a következők kerültek be:

Az első pár:

Kós Károly, (1883- 1977) Az 1920 utáni erdélyi szellemi élet kiemelkedő alakja, nem csak egyszerű építész, hanem a kulturális élet építője is. Első meghirdetője a transzilvanizmusnak, a három nemzet békés együttélésének, az erdélyiség tudatosításának. A háború után sem akart elhagyni Erdélyt, inkább nyomdagrafikusnak tanult. Egyik alapítója volt az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatának, az Erdélyi Szépmíves Céhnek, és tagja a Helikon közösségének. A Kiáltó Szó röpiratával a magyar politikai élet megszervezésére törekedett. Az ő tervei szerint készült a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és újították fel Mátyás király szülőházát Kolozsváron. Tervezői munkájában elsősorban a kalotaszegi népi architektúra és az erdélyi népművészet ihlette.

Erős Zsolt, (1968-2013) A Hópárduc a Békás-szorosban kezdte a hegymászást és végül a világ 14 nyolcezres csúcsa közül 10-et mászott meg. Első magyarként jutott fel a Föld legmagasabb csúcsára, a Mount Everestre. 2010-ben súlyos balesetet szenvedett, a további mászókarrierje érdekében jobb lábát térd alatt amputálni kellett Ezt követően még két újabb nyolcezres csúcsot hódított meg. Utolsó expedíciójában, 2013. május 20-án Kis Péterrel elérte a Kancsendzönga csúcsát, azonban a feljutás túl sok időt és energiát vett igénybe, a visszaereszkedés során Erőss Zsolt társával együtt életét vesztette.

Továbbjutott: Kós Károly

A második pár:

Márton Áron, 1896-1980) Földműves családba születik Csíkszentdomokoson, iskolái a szülőfalujától egészen a gyulafehérvári kisszemináriumig vezették, ahol 1915-ben érettségizett. Az első világháború több frontján is harcolt, ahonnan hazatérve önálló gazdálkodásba fogott. 1920-ban jelentkezik a papneveldébe Gyulafehérvárra, ahol később mindenki pozitívan nyilatkozott róla és népszolgálati tevékenységéről. A második világháború közeledte heves tiltakozást váltott ki belőle és beszédeiben a zsidók deportálása ellen emelt hangot. A háború után szembekerült a román állammal, ami letartóztatásához vezetett. Fogsága egészen 1955-ig tartott, ám egy évvel később ismét letartóztatták, ami után tizenegy évig nem hagyhatta el a püspöki palotát.

Bethlen Gábor, (1580-1629) Erdély történetének egyik legjelentősebb, legnagyobb formátumú uralkodója, akinek köszönhetően a fejedelemség gazdasági, kulturális és diplomáciai tekintetben is a híres aranykorát élhette. Az oszmán birodalom támogatásával hatalomra került fejedelem roppant népszerűtlen helyzetből indulva alkotta meg életművét: fejlesztette a kézműves part, kiaknázta az erdélyi bányakincseket, fellendítette a kereskedelmet, Gyulafehérváron főiskolát is alapított, udvara az ország tudományos és művészeti életének fellegvára lett. Rendkívül aktív külpolitikát folytatott, a Habsburgok ellenében csatlakozott a harmincéves háborúhoz, amiben Magyarország újraegyesítésén dolgozott. 1620-as besztercebányai országgyűlés magyar királlyá is megválasztotta, amiről később le kellett mondania. 

Továbbjutott: Márton Áron

A harmadik pár:

Arany János, 1817-1882) Mindenki a Toldiról ismeri. Ebben részben ő maga sem teljesen vétlen, mert elsősorban a Toldi alkotójának tartotta magát, holott életművének hasonlíthatatlanul nagyobb fele a forradalom után született. Sokan tudjuk még róla, hogy Nagyszalontán született, azt már valószínűleg kevesen, hogy fiatal korában egy ideig vándorszínész is volt. Arany valahonnan a walesi történelem süllyesztőjéből ásta elő a sztrájkoló dalnokok történetét, amiből egy rendszerellenes költeményt alkotott: ennek köszönhetően a magyarok ma már jobban ismerik ezt a történetet, mint maguk a walesiek.

Gábor Áron, (1814-1849) Ki ne ismerné az 1848-49-es szabadságharc legnagyobb háromszéki alakját, az ágyúöntő Gábor Áront? Hősi halála pillanatától kezdve emlékiratok és művészeti alkotások örökítik meg az életét. Tenni akaró, újító szemléletű ember, akivel gyakran úgy gúnyolódtak, mint egy olyan eszelőssel, aki megvalósíthatatlan dolgokon töri a fejét. A magyar szabadságharc erdélyi küzdelmeinek egyik legfontosabb alakjaként teljes vagyonát pénzé tette, hogy támogassa a szabadságharcot, és ágyúkat tudjon önteni a honvédség számára. A csatamezőn vesztette életét, amikor a kökösi ütközetben az orosz tüzérség ágyúgolyója eltalálta.

Továbbjutott: Arany János

A negyedik pár:

Benedek Elek, (1859-1929) Ő „a nagy mesemondó”, ahogy mindenki ismeri. Hat gyermeke volt, nem nagy csoda, hogy jól ment neki a mesélés. De volt újságíró és országgyűlési képviselő is. Az ifjúság számára készült mese-átdolgozásait tartalmazó Ezüst Mesekönyv és Arany Mesekönyv, amelyek főként az Az Ezeregyéjszaka meséinek és a Grimm fivérek meséinek átiratai voltak, tucatnyi új kiadásaival, újabb átdolgozásaival évtizedeken át a legfontosabb magyar mesekönyvek voltak. 1921-ben hazatért a trianoni békeszerződés által Romániához csatolt Kisbaconba és itt élt haláláig, ahol példaképe, szervezője volt az éppen kibontakozó romániai magyar kalákásoknak és a Cimbora c. ifjúsági lapot is szerkesztette.

Sütő András, (1927-2006) Anyám könnyű álmot ígér, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Engedjétek hozzám jönni a szavakat: ritka az az író, aki több műfajban is kiemelkedőt alkot, márpedig Sütő András, a huszadik század második felének valószínűleg legfontosabb erdélyi magyar írója ilyen volt. Megítélése ugyanakkor szorosan összefügg a korral is, amelyben élt: műveiben nemcsak az olvasók, hanem a hatalom is nagyítóval kereste a kiszólásokat, utalásokat, így a kommunista rezsim be is tiltotta azok megjelentetését, de a rendszerváltás utáni történelem sem volt kegyes vele: februárban százezer embert hívott az utcára Marosvásárhelyen, egy hónappal később, a fekete márciusban az RMDSZ-székház ostromakor elvesztette bal szemét.

Továbbjutott: Benedek Elek

Ötödik pár:

Kőrösi Csoma Sándor, (1784-1842) Az egyik leghíresebb székely, akit Keleten is ismernek. Az ujgur elmélet Nagyenyeden és Güttingenben keltette fel az érdeklődését, ami után elhatározta, hogy felkutatja a magyar nép őseit. Regényes körülmények között jut el Tibetbe, ahol aztán élete hátralévő, leginkább aszkéta körülmények részét tölti. Munkássága révén új távlatok nyíltak meg a nyelvkutatás előtt, megalkotta a a Tibeti-Angol szótárat, és a nyugati kultúra számára is megnyitotta a világot a buddhizmus előtt. Munkásságának a tibetológusok örülnek a legjobban. Legnagyobb erénye, hogy fiatalkori tervétől senki nem tudta eltántorítani. 20 nyelven írt és olvasott.

Dsida Jenő, (1907-1938) Verseinek többsége vidám, bravúros rím és ritmusjátékkal, melankolikus életérzéssel, a szépség és a jóság jegyében íródtak. Írták már róla, hogy a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije. Binder Jenő Emilként született Szatmárnémetiben, de rövid élete jelentős részét Kolozsváron töltötte. Már nagyon korán költőnek készült, Benedek Elek fedezte fel tehetségét. Számos erdélyi folyóirat munkatársa volt, de jelentős közéleti szerepet is vállalt. Súlyos szívbetegségben szenvedett, ezzel hozható összefüggésbe korai halála is. A Házsongárdi temetőben nyugszik.

Továbbjutott: Kőrösi Csoma Sándor

Hatodik pár:

Tamási Áron, (1897–1966) A legismertebb székely író. Stílusát humor és könnyed költőiseg jellemzi. A nemzetek közötti együttélést nemcsak kényszernek, hanem adottságnak is tekintette, és minden nemzet tagját egyenrangúnak tartotta – Erdély évszázadai erre is megtanították. Elbeszélésben, regényben, drámában, publicisztikában egyaránt jelentőset alkotott, mégis mindmáig az elbeszélésben tartják a legnagyobbnak, és ott is a húszas-harmincas évek alkotásaival. Az író a színpadon is újításra törekedett: a naturalista dráma után a mesét és a költészetet állította a középpontba.

Orbán Balázs, (1829-1890) Néprajzi gyűjtő, író, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, és nem utolsó sorban közismert nevén, ami mindmáig fennmaradt, ő „a legnagyobb székely”. Itthoni munkásságát hosszas utazások előzték meg, bejárta a Közel-Keletet, eljutott Kis-Ázsiába, ahol a görög kultúrát tanulmányozta, majd a Keleti utazás címmel jelenteti meg hatkötetes könyvét. 1859-ben tért haza, bejárta Székelyföld minden egyes zugát, és kiadta a Székelyföld leírása című, hatkötetes összeállítást. Műve mai napig meghatározó Székelyföld történetében, az írás mindmáig erősíti a székelység történeti és történelmi, valamint hovatartozási ismereteit és tudását.

Továbbjutott: Tamási Áron

Hetedik pár:

Bartók Béla, (1881-1945) Nagyszentmiklóson született, ahol zeneszerető családban nevelkedett. Igazi lángelme, művészete az egyetemes zenekultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű. Bartók szerzeményei megújították a komolyzene nyelvét. Folklórkutatásai következményeként a népzenei nyelv teljesen beépült zenéjébe, és nem csak azokba a műveibe, amelyekben kifejezetten a népzene van előtérben. Erdélybe is rendszeresen visszatért népdalokat gyűjteni, de Afrikában is járt ilyen céllal.  Az erősen individualista, disszonáns hangzások, melyek mögött egyre erőteljesebb parasztzenei hatások is hallhatóak, műveinek egyre jellegzetesebb stílust adtak. 1911-es operáját, A kékszakállú herceg várát először nem is akarták bemutatni, csak 1918-ben kerülhetett az Állami Magyar Opera színpadára - ekkora már a nagyközönség is elismerte tehetségét.

Mátyás király, (1443-1490) 1458 és 1490 között Magyarország királya, aki a hollós (corvinus) nevet a Hunyadi család hollót ábrázoló címeréről kapta. Uralkodói tevékenysége már kortársai körében is vitatott volt, méginkább a későbbi történetírók megítélésében. Az egyik nézet szerint elhanyagolta a török veszélyt és értelmetlen nyugati hadjáratokra pazarolta az állam erejét, a másik nézet szerint viszont előrelátó uralkodóként felmérte, hogy képtelen egyedül szembenézni a török hadsereggel. Maga mellé állította az uralkodáshoz szükséges társadalmi erőket és mesterkommunikátor volt, aminek következtében Mátyás „az igazságos” néven híresült el.

Továbbjutott: Bartók Béla

Nyolcadik pár:

Bólyai János, (1802-1860) Mindmáig a legnagyobb magyar matematikus, az abszolút vagy nemeuklideszi geometria megalkotója, amely nélkülözhetetlen alapot jelentett a 20. század fizikai elméletei számára. Fő műve, amely ennek a forradalmian új geometriának a leírása, az apja által szerkesztett ismeretterjesztő könyv függelékeként jelent meg. Innen a címe, az Appendix. Emellett jelentősek a komplex számok, a számelmélet, illetve az algebrai egyenletek témakörében folytatott kutatásai, amelyek csak kéziratban, publikálatlanul maradtak fenn, csak későre dolgozták fel, így a tételek manapság az újra felfedezőiknek (és publikálóinak) a nevét viselik. Egy fennmaradt kézirattöredéke azt sejteti, hogy zseniális előrelátással felismerte a gravitációs erőtér és a geometriai térszerkezet összefüggését. Hadmérnökként is elismerték.

Ady Endre, (1877-1919) Már az általános iskolai magyar órákon megtanultuk legalább A magyar Ugaron c. versét, hogy aztán középiskolában megismerkedjünk a Góg és Magóg fia vagyok én-nel, a Héja-nász az avaron-nal vagy az Új Vizeken járok-kal. Ady alap, akkor is ismerjük a sorait, ha nem is tudjuk, hogy ő az. A magyar költészet megújítója, a szimbolista költészet nagyágyúja, a magyar önostorázás titánja, a meg nem értett zseni, aki előre látja a szomorú jövőt, a legnagyobb Egó. És nem mellesleg a magyar politikai újságírás egyik legnagyobbja is.

Továbbjutott: Bólyai János.

Következett a második forduló:

Kós Károly Bólyai János ellen. Továbbjutott: Kós Károly.

Márton Áron Bartók Béla ellen. Továbbjutott: Márton Áron.

Arany János Tamási Áron ellen. Továbbjutott: Tamási Áron.

Benedek Elek Kőrösi Csoda Sándor ellen. Továbbjutott: Benedek Elek.

Elődöntő:

Kós Károly Benedek Elek ellen. Továbbjutott: Benedek Elek

Márton Áron Tamási Áron ellen. Továbbjutott: Márton Áron

Döntő

Márton Áron Benedek Elek ellen. Győzött: MÁRTON ÁRON.

Az elektronikai ipar lassanként észreveszi, hogy már más igényeik vannak az öregeknek

A washingtoni PEW Kutató Intézet felmérése szerint a 75 évesnél idősebb amerikaiaknak csupán a 35 százaléka mondta azt magáról, hogy „öreg vagyok”. Magyarországon nem készült ilyen felmérés. De az arány egész biztosan sokkal magasabb lenne. Egyrészt a nyugdíjak mértéke, az egészségügyi ellátás helyzete, másrészt a hagyományos panaszkodás-kultúra miatt. Van azonban ennek a felmérésnek egy olyan vetülete, ami nálunk is érvényes. A „Magas életkor gazdasága” című könyvében Joseph F. Coughlin például azt írja, hogy a gazdaság eddig úgy tekintett a idős emberekre, mintha nem lenne napjainkban magától értetődő és természetes, hogy valaki hetven- vagy nyolcvanévesen is aktív marad.

A helyzet országonként, kultúránként különböző, de valamiben mégis közös. Az idős korosztályt egységes, homogén egésznek tekintik. Mi is jellemző – eszerint a hagyományos felfogás szerint – erre a korosztályra? Otthonülő. Idős otthonok lakója. Csak akkor lép ki az utcára, amikor a többi ember dolgozik. Ilyenkor bevásárol magának és étkezik. Vagy valamiféle programja van. Rászorul másokra. Mindenre rászorul. Szemüvegre, hogy lásson, hallókészülékre, hogy halljon, botra, járókeretre, hogy járjon.

Aztán az egészségipar hatalmasat bukik. Megint egy felmérés: hallás gondokkal kűzdő öt idős ember közül csupán egy hajlandó hallókészüléket venni. Nem akarja, hogy lássák rajta: rosszul hall. Hiúságból ezért rengeteg dolgot – mondjuk így – elereszt a füle mellett. Így aztán sorra mentek csődbe olyan vállalatok, amelyek az emberek hallásán akartak javítani. De ugyanígy összeomlottak azok a cégek, amelyek olyan nyakláncokkal kísérleteztek, amelyek jelezték, ha viselőjük elesett. Vagy amelyek olyan mobiltelefon készülékeket fejlesztettek ki, amelyek hatalmas gombjai könnyen láthatók.

Nem kellenek ezek. A nyaklánc ronda volt és világosan mutatta a viselőjéről, hogy felkészült arra, hogy egyszer majd elájul. A nagy gombos mobil pedig ugyancsak az öregség jelének számított. A hiúság sok embernek az életébe került. Az öregek inkább összeestek, mintsem felvették volna a riasztó nyakláncot. S akinek volt ilyen, az se használta rendeltetés szerint. Egy német felmérés szerint 83 százaléka azoknak, akik ilyen riasztót hordtak, 5 perccel azután, hogy földre zuhant, nem nyomta meg a vészhelyzet gombot. Mert szégyellte, hogy ilyen helyzetbe került.

Most látszik valamiféle változás. Az elektronikai ipar kezdi felfedezni azt, hogy az idős embereknek szükséges eszközöket be lehet építeni a fiataloknak forgalmazott tárgyakba. Az Apple kifejlesztett egy olyan fülhallgatót, amelyben zajszűrő van. Ezt a koncertre járó fiataloknak szánták: A zenét kiemeli és tompítja a külső, zavaró hangokat. Rájöttek arra, hogy ez pompásan használható hallókészülékként. Így a dédapa és a dédunoka ugyanolyan füldugót viselhet.

Az esést jelző nyakláncok mindentudó elektronikáját most beépítik mobiltelefonokba. Akinek a zsebében ilyen van, az biztonságban lehet. Az okos telefon új generációja nemcsak érzékeli azt, ha tulajdonosa összeesik, hanem rögtön automatikusan értesíti a mentőket is. De a lényeg: ezek a készülékek pont olyanok, mint amilyet a fiatalok hordanak magukkal.

S ez a lényeg. Az öregember nem vén ember – mondjuk már nemzedékek óta. S most a nem-vén-ember szeretne fiatalosnak, egészségesnek tűnni. Még akkor is, ha nem az. Az elektronikai ipar elkezdett alkalmazkodni ehhez.

ANNE APPLEBAUM

Napjainkban az olyan vezetőket, mint Donald Trump, Orbán Viktor, Nigel Farage, Marine Le Pen és Jaroslaw Kaczynski gyakran szélsőjobboldalinak, ultra-jobboldalinak nevezik. Pedig ezek neo-bolsevikek, nagyon kevés közük van ahhoz a jobboldalhoz, amely a második világháború után része volt az európai politikának. Nincs közül a létező kommunista pártokhoz. A kontinentális Európában megvetik a kereszténydemokráciát, amelynek politikai bázisa a templomokban volt és vissza akarta hozni az erkölcsiséget a második világháború rémálma után. Semmi közük sincs az angolszász konzervativizmushoz, amely a szabadpiacot, a szabad beszédet szorgalmazta, de Burke „kis-konzervatizmusához" sincs közük. Az ír politikus a liberális konzervativizmus atyja, amely szkeptikusan tekint a haladásra, gyanakszik a radikalizmus minden formájára és hisz az értékek és intézmények megőrzésének fontosságában. Teljesen minden, hogy kicsodák ők: német vagy dán kereszténydemokraták, brit toryk, amerikai republikánusok, kelet-európai ex-disszidensek, francia gaulle-isták – a háború utáni nyugati konzervatívok mind elkötelezettek voltak a demokrácia, a vallási türelem, a gazdasági integráció és a nyugati szövetségi rendszer mellett.

Velük ellentétben az új jobboldal, a szélső jobboldal neo-bolsevikjei nem akarják megőrizni azt, ami van. Ők nem Burke követői, hanem fel akarják borogatni a létező intézményeket. Ezen intézmények helyett hamis és félrevezető víziókat vázolnak fel a jövőről, éppúgy, ahogy annak idején Lenin és Trockij tette. Olyan világot vázolnak fel, amelyekben etnikailag és fajilag tiszta nemzetek élnek, régi típusú vállalatok működnek, a férfiak és nők viszonyát a hagyományos hierarchia határozza meg, a határok pedig áthatolhatatlanok. Ellenségeik a homoszexuálisok, a faji és vallási kisebbségek, az emberi jogok hirdetői, a média és a bíróságok. Gyakran nem igazi keresztények, de cinikusan úgy használják a „keresztény” szót, mint valamiféle törzsi önmeghatározást, s annak módját, hogy megkülönböztessék magukat ellenségeiktől. Ők keresztények, akik a muszlimok ellen harcolna, vagy a „liberálisok” ellen, ha éppen nincsenek kéznél muszlimok.

Elképesztő módon elsajátították Lenintől azt, hogy kérlelhetetlenül elutasította a kompromisszumot, antidemokratikus módon egyes társadalmi csoportokat a többi fölé emelt, és hogy gyűlölködve támadt az „illegitim” ellenzékre.

A lengyel Jog és Igazság Pártja, ez a hatalmon lévő illiberális nacionalista párt a honfitársait két csoportra osztja „jó lengyelekre” és a „legrosszabb fajta lengyelekre”. Trump „igaz” amerikaiakról beszél, s megkülönbözteti őket az „elittől”. Stephen Miller, Trump sekrestyése és beszédírója nemrég a kozmopolita szót használta (ebben a szó összetételben: „gyökértelen kozmopoliták”), ami a jó sztálinista meghatározása a zsidónak.

Aztán ott van ez a jól ismert kifejezés „a nép”. Ennek a szónak misztikus használata éppen olyan, mint a „tömegeké” volt, Trockij szónoklataiban. Ez a „nép” emlékeztet a „proletárra”, amelynek diktatúrája az ősi marxizmus szerint uralni fogja a földet.

Elődeikhez hasonlóan az új bolsevikok hazugok. Trump annyit hazudozik, hogy lehetetlenség hazugságait egyenként megcáfolni. De nincs egyedül. A lengyel Jog és Igazság pártja azt állítja, hogy támadásai a lengyel alkotmány ellen csupán „bírósági reformok”. Orbán elrejtette az orosz beruházással épülő atomerőmű valószínűleg korrupt részleteit. Ez nem véletlen. Mint ahogy az sem, hogy ezek a neo-bolsevikok létrehozták a saját alternatív médiájukat, amely online kezdődött és behatolt a fősodorba. Hamis információkra, gyűlölet kampányokra, rasszista viccekre, az ellenfelek lejáratására specializálódtak.(A régi bolsevikok ezt propagandának nevezték és briliánsan művelték). Ebben rohadt világban minden megengedett a „nép” nevében és a „nép ellenségei” ellen.

Mi a leckéje az elmúlt száz évnek? Emlékezzünk, 1917 elején, az orosz forradalom előestéjén a bolsevikokat a világ összeesküvőknek, fantasztáknak tartotta. De a végén ők irányították Oroszországot.

Az extrém figurákat, a szélsőséges mozgalmakat nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha az uralkodó réteg elég korrupt, az emberek elég haragosak, a szélsőségesek benyomulnak a központba mindenütt, ahol erre nem is számítanak. Aztán évtizedekig tart, amíg a kár korrigálható. Túl sokszor megdöbbentünk ezen. Képzeletünket ki kell terjesztenünk, hogy szörnyeket és szörnyűségeket képzeljünk el. Nem vagyunk erre megfelelően felkészülve.

Anne Applebaum  amerikai történész és újságíró, a Washington Post és a Slate rendszeres cikkírója

Pont a közepén járunk (hétfő-kedd-szerda) a Nagy Őszi Hatósági Járműellenőrzési Roham rendőri túltengéseinek!

Tájékoztatásuk szerint mindent (tehát bármit!) ellenőriznek a csapdájukba esett autós járművén. Adott esetben nyilván szankcionálnak (azaz büntetnek) is, hiszen mi más lehetne a valóságos cél, hiszen emberbaráti aggódásukba vetett hitemet már réges-rég szétrombolták a bokrok mögé bújt traffipaxos autókkal, a beláthatatlan szántóföldek kellős közepén elhelyezett 50 km/ó. korlátozó táblákkal - mintegy látens lakott területté nyilvánítva azt! Nem szólva az immár nem kötelező tartozékká nyilvánított izzókészletek számon kérésével.

Most azonban új elemekkel gazdagodott a repertoár: a téli gumik meglétének, állapotának és a fagyálló folyadék ellenőrzésének csodafegyvere...

Nézzük sorjában: a téli gumi használata idehaza nem kötelező, hanem ajánlott. Nincs rá törvény, jogszabály, rendelet (mint például Ausztriában!) – nem szólva arról, hogy nem szerepel a KRESZ-ben sem!

De, ha csak szigorúan műszaki szempontból nézzük a dolgot, akkor sem állja meg a helyét ez az elvárás, mert a használat mikéntje elsősorban nem évszak-, hanem hőmérsékletfüggő! Egyszerű: plusz 6-8 Celsius fok felett nyári gumi, alatta téli gumi – javasolt, persze némi észszerű átfedéssel! A magyarázat tehát nem a mintázat milyenségében, hanem az adott gumikeverék lágyságában-keménységében rejlik...

És a fagyálló? Hatósági, törvényességi  szempontból ugyanaz vonatkozik rá, mint a gumira! Nem kötelező!

Annál is inkább, mert a sima csapvízzel feltöltött jármű ugyanolyan tökéletesen működik a forgalomban, mint a fagyállós, ugyanis a járó motor hűtőfolyadéka mintegy 90 Celsius fokos, tehát a legzordabb mínuszok (ami, ugye, napjainkban aligha aktuális) sem fenyeget be-, megfagyással. Ez az esély pontosan hosszabb állás, üzemen kívüliség esetén aktuális – a járda mellett az utcán, kerti magánterületen, fűtetlen garázsban!

Ehhez azonban vajh’ mi köze a hatóságnak? Pontosan annyi, mintha valaki a saját lakásában elzárja a fűtést - kockáztatva, hogy a fagyott víz, a jég szétrepeszti a vécécsészét! Már, amennyiben minimum tartós mínusz 10 fok van azidőtájt. 

S kinek származhat ebből megelőzhető kára? Csak az egyértelműség kedvéért írom ide: minden esetben kizárólag, csakis a tulajnak!

Félek kicsit tehát, hogy már megint csak a mesterséges állami “gondoskodás” álnok, hamis harácsolási kreatúrájáról van itt szó, nem pedig a mindannyiunkért való aggódás megtestesülése, amikor kezünkbe nyomják a bírságolási csekket.

Újabb bőre ez csupán (tudj’ Isten hányadik?) annak a bizonyos magyar rókának, újabb ötlet a féktelenül, gátlástalanul költekező kormányzat költségvetési réseinek betapasztási kísérleteihez...

Lukács Ákos