IVÁN GIZELLA

Mindig szerettem verseket olvasni, azt azért bevallom, nem sokat tudok kívülről. De nem is készültem soha előadónak. Magam is írtam annak idején, jó kritikákat is kaptam, hiszen megjelent jó pár költeményem. Anno, a hetvenes évek végén volt, hogy ötszáz forintot kaptam egy versért, a fizetésem sem volt több, mint 1500 annak idején, de ez nem is volt rossz egy kezdő újságíró gyakornoknak. Akkor úgy számoltam, két hétvégi mellékletben megjelenik egy vesem és én vagyok a császár. De a pénz az csak plusz örömöt jelentett, nem azért csináltam. Csak úgy kikívánkozott belőlem néha egy egy szösszenet.

Azért tudom, akkor is tudtam, mert rendre találkoztam fiatal költőkkel, írókkal, hiszen klubjuk is volt Miskolcon, hogy a költészetből nem lehet megélni. Sőt, inkább éhen lehet halni, de a napi betevő söröcskéjükre sem jut. Volt aki elment vagont rakodni, más a szenet pakolta be a pincébe az egyik cégnek. Nem bánták, azt vallották, a szenvedés jót tesz a költészetnek. Nekem ez a fajta szemlélet nem jött be. De nagyon nem. Miért kell ahhoz szenvedni, hogy valaki jó költő legyen? Egy érző szívű ember, ha költő, s van tehetsége, megvan a megfelelő tudása, ért kicsit a szociológiához, át tudja érezni mások búját baját. Már ha épp a szenvedésről kell írnia. Megvallom, annyira zavart, hogy én kilógtam sorból, nem voltam képes szenvedni az életet, én minden apróságban, butaságban, képes voltam észrevenni a jót. Így vagyok összerakva. Addig addig néztem ezeket a többnyire pálinkából, sörből született szenvedő lírikusokat, hogy kemény döntést hoztam. Ha ilyen a költői lét, én soha nem leszek az. Persze ehhez az is kellett, hogy egy kritikus, egyszer azt volt képes mondani az egyik költeményemről, hogy kilátszik a nőies lelkem.. s ezt nem dícséretnek szánta. Na ez kiverte a biztosítékot rendesen, hiszen egy nő, milyen verset írjon?

De igazság szerint nem is magamról akartam írni, hanem egy volt kollégáról, akivel együtt írtuk annak idején a Magyar Hírlapot. Mert azt szeretném, ha Rejtő Gábor nevét megismerné az ország, ugyanis szentül hiszem, a versei mindannyiónkban tovább fognak élni. Amikor kézbe vettem az egyik kötetét, nem tudtam letenni. Szellemes, elegáns, szenvedélyes, laza, csibészes, szomorú, huncut.. mit mondjak még? Nem vagyok kritikus, de megvallom, elvarázsolt. A versei olyan őszinték, amit én szeretek, s olyan dallamosak, amit nem lehet tanítani. Néha a fészbukon is olvasok tőle, s biztos vagyok benne, hogy neki csak egy kis lendület kell, hogy híres legyen. Tessék tehát megjegyezni: Rejtő Gábor költő.

Rejtő Gábor három verse

Lassú tűz

Se fájdalom, se gyönyör
nem gyötör.
Csak tapogat a kín.
Megin’. Fogást keres.
A rendszer ez.
Élni kell. Neki is valakiből.
Amíg egyikünk kidől.
De most
se fájdalom, se gyönyör
épp, hogy csak megöl
a pokol.
De nem.
Csak öldögél.
A Semmi küszöbén.
Se itt, se ott.
Ez vagyok
halvajáró teszthalott.
Lassú tűz emészt.
Nem máglya, sem rőzseláng
nem találtam jobb halált.
Se kín, se kéj.
Egyszer minden véget ér.

2017. 10.19.
(Surány)

Édes hazám!

Jó, hogy újra látlak.
Itt a parketten, egyre több a nép.
Táncol az ember, méla egymagában.
S nem találja sehol sem helyét.

Édes hazám!
Hogy vagy mostanában?
Mint hínár, húz a szóbeszéd.
Azt mondják, újból felcsináltak.
És sorba áll az éhes tartalék.

Édes hazám!
Hogy vagy mostanában?
A válladon véres forradás.
Azt mondják, megint sittre vágtak.
Kolbász helyett bűn a koplalás.

Édes hazám!
A fél ország hazátlan.
Sündörög, mert feltámadt a félsz.
Én láttalak régi, szép ruhádban.
E tánctól, mondd, mit remélsz?

Vonszolódtok kába álmodásban
horpadt vágyak forgószínpadán.
Magam vagyok itt a szolgaságban
és ölelem, ki e táncban rám talál.

Vágy vezessen, szíved lásson.
Törvény törjön e világon.
Holtnak élő társa legyen.
Hirdessétek: van kegyelem

2017. 10. 04.
(Surány)

Ima

Csak az a szó, mi szívekig ér,
Csak az a dal, mi könnyeket ér.
Csak az a csók, mi lángba borít,
Csak az a tánc, mi halni tanít.

Minden szónak lelke van
minden hangnak csöndje van,
minden lélek csöndvirág,
hogy megszólítsák, arra vár.

Csak az a kéj, mi mozdít eget,
csak az a jaj, mi földbe temet.
Csak az a szép, ami elég,
csak azért vagy, hogy halld a zenét.

Minden szónak lelke van,
minden hangnak csöndje van,
minden lélek csöndvirág,
hogy megszólítsák, arra vár.

Csak az az út, mi haza vezet,
csak az öleljen, aki szeret.
Csak az a kincs, mi nem a tiéd,
csakugyan összeér a Föld és az Ég.

 Minden szónak lelke van,
minden hangnak csöndje van
minden lélek csöndvirág
hogy megszólítsák arra vár.
Arra vár, arra vár.

Megjelent az Új Népszabadságban 2017. november 8-án

Bödőcs Tibor 1982. december 11-én látta meg a napvilágot Zalaegerszegen. Akkor nyilván még senki sem gondolhatta, hogy ez a nap világnap lesz, amit Nemzetközi Hegy napnak fognak elnevezni. Ez nem vicc. Továbbá az sem, hogy Burkina Faso nemzeti ünnepét és az UNICEF születésnapját is ekkor tartják. A három jeles ünnep közül, most egy kicsit a hegyekkel fogok foglalkozni, ugyanis egy picit humorosnak tűnhet, hogy pont aznap van Tibor születésnapja is, mint amikor a hegyeket ünnepeljük. Ráadásul nem is akárhogyan: nemzetközileg. Ha így folytatódik tovább, az ünnepeknek is lesz nemzetközi ünnepnapja. Nemzetközi Ünnepnap. Jól hangzik. Legalább lesz min viccelődni. Visszatérvén a magaslatokhoz: A hegyek fontosak. Nagyok, sokszor erodálódnak, kiemelkednek, eltűnnek, újak keletkeznek. Ráadásul relatíve magasan vannak. Elsődleges jellemzőjük mégis csak az, hogy kiemelkednek az őket körülvevő közegből, formálják a környezetükről alkotott képet, ha nemzetközileg, ha nem.

Tibor ékes példája annak, hogyan keletkezik egy új "hegy". Mert bizony aki Zalaegerszegen születik (ahol a Fideszes narancs az utóbbi időben nem kicsi, nem sárga, de savanyú és a zalaiaké), és egy olyan kis községben nevelkedik fel, amit Búcsúszentlászlónak hívnak -ahol szinte csak a szarvasok, vaddisznók és a láncfűrésszel "jedi-mutatványokat" végrehajtó "önjelölt muskétások" járnak- onnan kevés kitőrési lehetőség van, még akkor is, hogyha az ember fia tehetséges, kitartó és nem adja fel. Megjegyezném, hogy azért nem csak Bődöcsnek sikerült "heggyé" válni ebben a kis faluban. Van még pár személy, akit érdemes megjegyeznünk, ha a búcsúszentlászlói kitartásról és tehetségről van szó. A község hírnevét öregbíti még Dr. Szabó János, a Montreali Egyetem anatómia professzora, és Dr. Szabó Lajos, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem egykori tanszékvezetője is.

Mostanság az imént említett erények, mellyel e nevezetes emberek rendelkeztek, kevésnek szoktak bizonyulni, ugyanis manapság nem árt ha van melléjük egy Fidesz tagsági igazolvány. Ez zalai humornak tűnik? Véleményem szerint a legkevésbé sem, de ez az igazság. Azonban mint sejthető, meglátásom teljes mértékben szubjektív. A búcsúszentlászlói kabaré képviselője azonban nem az igazságot, hanem a valóságot mutatta/mutatja be. Megjegyezném, hogy aki kételkedik, gondoljon bele a hazugság-igazság-valóság "triumvirátusába".

Karrierjét 2004-ben kezdte a Dumaszínházban. Népszerűségének köszönhetően még ugyanabban az évben, a Rádiókabaré állandó kerettagjaként is megcsillogtathatta tehetségét, és bemutathatta milyen is a valódi zalai humor.

2005-ben a Fábry Sándor által vezetett Esti Showder egyik rovatának műsorelemében szórakoztatta a közönséget, melynek köszönhetően országos ismeretségre tett szert, s még a Bon-bon díjat is sikerült elnyernie, amit 2006-ban szintén sikerült megismételnie. Tehetségét és humorérzékét értékelve, a Dumaszínházban -talán nem túlzás leírni- ő kapta az egyik legtöbb szereplési lehetőséget.

Pályafutása ettől a ponttól kezdve töretlenül ívelt felfelé. Önálló estjei párjukat ritkították, és ritkítják mind a mai napig. Szerzői és előadói munkássága valószínűleg csak a Fidesz szavazóknak nem tetszik, de nem valószínűsíteném, hogy ez őt zavarná. Sőt! Talán még inspirálja is.

Rendkívül szubjektív véleményemet megpróbálom kicsit objektívabb formába önteni. Lássuk hát a további, kis mértékben sem elhanyagolható tényeket:

Bödőcs Tibrornak 2010-ben ítélték oda a Karinthy-gyűrűt, s olyan emberekkel, "hegyekkel" osztozik ezen a kitüntetésen (a teljesség igénye nélkül), mint Hofi Géza, Farkasházy Tivadar, Kern András, Sas József, a Markos-Nádas páros, s még sokan mások (bízom benne, hogy senki nem sértődik meg e sorok írójára, hogy itt és ehelyütt, az összes díjazott neve említésre nem került), akik bőven tettek a magyarországi humorista társadalom asztalára hideget-meleget, de legfőképpen jókedvet. A nevetés sajnos "hiánycikk" manapság a magyar emberek mindennapjaiban. A politika meg? Kész röhej.

Bretter Dávid

Ágoston Hugó

Szurkoltam Katalóniának. Szurkoltam már akkor, amikor meg sem voltam: amikor a Napóleon császár elleni függetlenségi háború idején egyesült végérvényesen Spanyolországgal; amikor 1939-ben Francisco Franco csapatai elfoglalták Barcelonát. (Közismert, hogy Katalónia a polgárháborúban a köztársaságpárti oldalhoz csatlakozott a fasiszta diktátor vezette jobboldali nacionalista erőkkel szemben.) De leginkább akkor, amikor 1977-től újra működhetett a katalán kormány, majd amikor az 1978-ban elfogadott spanyol alkotmány megteremtette a demokratikus politikai rendszert, és az országot tizenhét egyenlő jogokkal rendelkező autonóm közösségre osztotta, elismerve ezzel Spanyolország többnemzetiségi jellegét. Drukkoltam Katalóniának akkor is, amikor – 2006-ban – jócskán kiszélesítették autonómiájának körét.

Katalónia mint regionális közösség: igazi, hiteles európai példa arra, hogy milyen jövő várhat a decentralizáció nyomán az autonóm nemzeti közösségekre megszerzett hatásköreik folytán. Példa számunkra is: ilyet, hasonlót akarunk!

Egy ideje azonban nem szurkolok Katalóniának, illetve nagyonis szurkolok: csak éppen nem azért, hogy függetlenné, Spanyolországból kiszakadva önálló állammá váljék. Úgy is mondhatnám: szurkolok a katalánok többségének, hogy felelőtlen fantaszták ne köthessenek ismét csomót a történelem fonalára, a demokratikus Európa ellenségeinek ne sikerülhessen szétverniük a reformfolyamatot.

Tudatában vagyok annak, hogy sokan, ellenkezőleg, a katalán függetlenségnek szurkoltak. Ráadásul olyasmire hivatkozva, hogy az a romániai magyaroknak jó, s nekünk is olyan „bátor” vezetőkre volna szükségünk, amilyenek a katalán szakadárok. Pedig csak egy kicsit kellene gondolkozni, hogy felismerjük, milyen sokat ártott nekünk ez a mostani felfordulás. A függetlenség egészen más, mint az autonómia, de most még azok is, akik nem mosták össze – készakarva vagy egyszerűen tudatlanságból – a két fogalmat, könnyen gondolhatják azt, hogy az önrendelkezés jogát veszélyes megadni egy nemzeti kisebbségnek, hiszen az utána úgyis az elszakadást fogja követelni...

Az RMDSZ kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy autonómiát akar, nem pedig függetlenséget. (Nem mindig élt a legjobb módszerekkel, néha csúsztatott, talán félelemből, nehogy eltaszítsa radikálisabb szavazóit.) Amikor viszont Katalóniában felforrósodott a helyzet, az RMDSZ szövetségi elnöke kijelentette, hogy semmilyen hasonlóság nem létezik a spanyolországi katalánok és a romániai magyarok célkitűzései között. Ami természetesen igaz, hiszen a katalánok régen elérték azt, amire mi csak törekszünk keservesen, a mi helyzetünkben elszakadásról beszélni célunkkal ellentétes. Kíváncsi volnék, hányan teszik ezt szándékos diverziókeltés céljából – köztudott, hogy a harsány követelőzők ártanak a legtöbbet, gyakran tudatosan, okkult, diverziós célok szolgálatában.

Figyeljünk jobban oda! Internetes felületeken, kommentekben, de kimondva-kimondatlanul nyilatkozatokban, újságcikkekben is felbukkan, hogy nekünk ugyanazt kell akarnunk, mint a katalánoknak, és ha a politikusaink nem képesek ezt megérteni és úgymond harcba indulni, akkor nem méltók a bizalmunkra.

A harchoz azonban elsősorban tényismeretre és észre van szükség. A következmények előrelátására. A jószándékú szurkolásnak nem csak erkölcsileg és indulatilag, de racionálisan is megalapozottnak kell lennie. Drukkolhatunk annak, hogy a Sepsi SK verje meg fociban négy-nullra a Real Madridot, de nagy tétben azért erre ne fogadjunk.

Kedves hallgatóim, bevallom, tapasztalataim alapján magam sem számítok sikerélményre. Szurkoltam Traian Basescu ellen kezdettől fogva – az erdélyi magyarok mindannyiszor megszavazták ezt a velejéig romlott embert. Szurkoltam Klaus Iohannis ellen, aki nem csak korrupt-gyanús, de ráadásul korlátolt is – oda segítettük, ahova a titkosszolgálatok tolták. Erdélyi véreim nagy része, tudjuk, kinek a hatására, örömmel fogadta Donald Trump győzelmét Amerikában, most vakarózik a világ, hogy miként szabadulhat meg ettől a dilettáns tökfilkótól. Szurkolok hevesen a sajtószabadságért – a sajtó pedig egyre inkább olcsó propagandává züllik, és ezt sokan jónak tartják. Ha babonás lennék, azt mondanám, jobb lenne, ha nem szurkolnék senkinek és semminek, legfeljebb csendben, magamnak.

De úgysem tudnám megállni. Úgyhogy Katalóniának és Európának, a demokráciának és a köztársaságnak, a rációnak és a szabadságnak továbbra is hangosan szurkolni fogok, amíg csak lehet. Hátha mégis számít, bármilyen keveset is.

A cikket a szerző felolvasta a bukaresti rádió magyar adásában

Kelemen Attila Ármin

Élesen emlékszem arra az amúgy kellemes pécsi estére, amikor egy literátor azt üzente egy politikusnak egy másik politikus által, hogy vegye tudomásul, amit politika gyanánt művel, “az vérlázító”. És már láttam is a vért, ahogy lázad, lázad és teljesen oda, bele lázad a dologba. Az illető ügy valóban vérlázító volt, és mint olyan, nem bírhatta meg a történelem. De már sehogy sem tudom felidézni, mi volt. Gondolom valami hülye banalitás lehetett.

A minap, amikor kiszálltam egy bukaresti taxiból azt mondtam a sofőrnek, hogy “Domnule, sunteți un tupeist desăvârșit”. (Uram, Ön igazi semmirekellő). És ezt megismételtem gyorsan még egyszer, mert jólesett. Kozmikus kinyilatkoztatásnak tűnt. Azt is akartam mondani, hogy “din cauza persoanelor ca Dumneavoastră avem țara asta cum o avem” (A magához hasonlók miatt tart ott az ország, ahol van )– ezt a mondatot sokszor hallottam már itt-ott és mindig szerettem volna én is végre kilőni valakire. Láttam másoknál a mondat torkolattüzét, és ki akartam próbálni a muníciót. De ráeszméltem, hogy milyen komikus ez az egész.

Vérlázító, tupeist. Politikus, taxisofőr. Ezeket az epizódokat csak azért dokumentálom itt az elején, hogy jelezzem, bizonyos helyzetekben a nagy kirohanások nemhogy az eset súlyát nem illusztrálják, hanem épphogy elfedik azt. Nincs minden nap világvége. Amikor világvége van, akkor van világvége.

Hányszor olvastam azt, hogy Orbán Viktor milyen is valójában. Hányszor mondták Orbán Viktorra, csak úgy egyszerűen, hogy náci, cinikus, a Duce szellemi utódja, hazaáruló, agresszív és bosszúálló, az állami szervek által fedezett maffia vezére. Hányszor olvastam, hogy képmutató, merthogy annak idején annak a Soros Györgynek a pénzéből építette a pártját, akitől most a magyar adófizetők megkreálva rettegnek. De mindig úgy gondoltam, napi politikai témákban nem helyes magyarországi kérdésekről állást foglalni. Aztán, amikor Tusnádfürdőn Orbán Viktor bevezette az illiberális demokrácia fogalmát, akkor azt gondoltam: “Domnule, sunteți un tupeist desăvârșit”. (Vagyis, Ön igazi semmirekellő).

Miért? Mert, ha a román állam történetesen ennek az illiberális demokráciának lenne az okvetlen híve, nem létezne a tusnádi tábor sem. Ami nem lenne örvendetes, de úgy sejtem akkor még mindig ez lenne a legkisebb baja a romániai magyaroknak. A román illiberális demokráciában a magyarokra már csak a csillagos, lábjegyzetes rész sem vonatkozhat.

Az azonnali magyarországi ellenzéki reakció persze mégsem ezt ugratta ki. Budapesten nem tűnt fel, hogy Orbán Viktor rossz helyen ad intolerancia-leckéket. És rögtön tegyük is hozzá, sem a szocik, sem az SZDSZ nem kápráztattak el azzal, ahogy a romániai magyar ügyeket értelmezték.

A későbbi ellenzéki pártok is, ha a romániai magyar tematikáról van szó, a tecceni vágyás legolcsóbb fortélyaival próbálkoznak, ha egyáltalán. Ha romániai magyar liberálisként számtalan méltatlan helyzetbe kerültem is, a FIDESZ fölényes magabiztossága miatt úgy vettem, ezt a játékot valószínűleg nem is lehet máshogy játszani. Amíg újságíró voltam, az RMDSZ néhány politikusa nem egyszer sokkal erősebb nyomás alá helyezett a FIDESZ érdekében, mint az RMDSZ érdekében bármikor. A zsarolás széles spektrumát vetették be a FIDESZ-ért. Ez mondjuk fel kellett volna tűnjön. De csak dühített és még mindig a játék részeként fogadtam el. Aztán úgy értékeltem, az RMDSZ keményen megkéri az árát annak, hogy a FIDESZ-t hozza és tartja helyzetben. És ezt a közösségi logikában el tudom fogadni. Ha a közösségnek jó, miért lenne egy liberális romániai magyarnak rossz? Persze, tudom, ez azért bonyolultabb. Sőt. Még azt is el tudtam fogadni, hogy a romániai magyarokat senki nem tájékoztatta arról, hogy a kettős állampolgárság (vagyis a FIDESZ szavazóbázisának növelése projekt) teljesen ellehetetleníti minden autonómiatörekvés sikerét. Az RMDSZ vezetői, valószínűleg mert a maguk során sem tápláltak illúziókat autonómia témában, a kettős állampolgárság projekt mellé álltak, tulajdonképpen a szervezői a kettős állampolgárságnak. Kicsit futóbolond az, aki az újonnan beállított helyzetben még autonómiázik.

Tény, hogy a nyilvánvaló dilemmáról a romániai magyarok nem voltak tájékoztatva. Markó Béla fenntartásait teljesen infantilis módon reagálta le a közeg, és senki nem akart népszerűtlenné válni. A kettős állampolgárság valódi árának titokban tartása a magyar elit döntése volt, ennek az elitnek a kényelme, a gyávasága, vagy akár bölcs felismerése - nevezzük bárminek, de csöppet sem transzparens döntése volt. Ez az ilyen döntések természete. El lehet fogadni. Ez most így jött ki, jól vagy rosszul, de így lett

Van azonban egy olyan vonatkozás, ami aligha kerülte el az RMDSZ vezetőinek figyelmét. A vásárhelyi katolikus iskola közösségi tanulsága. Mert amellett, hogy a romániai magyarok kezdik érteni, hogy a titkosszolgálatok még mindig aktívan benne vannak a napi politikai események, így a közhangulat modellezésében, a katolikus iskola történetnek van egy másik nagy tanulsága is. Hogy tudniillik a FIDESZ el tudja érni azt, amit az RMDSZ nem. És ha a romániai magyar választók ezt farkasigazságnak tekintik, az országos ügyeket tekintve az RMDSZ nem lesz sokkal több, mint a FIDESZ szervezőirodája – cattering és fesztiválszervező cégnek ott az EMNP.

Ha a FIDESZ kiprivatizálja az RMDSZ-t, az csak azért lehet, mert ugyanazok az elitek, akik hallgatólagosan beáldozták az autonómiát, most hallgatólagosan beáldozzák az RMDSZ-t is. Megfelel nekik az új status quo. Minden idealizált elképzelés ellenére, a romániai magyar elit zömét praktikusan gondolkodó vagy szinte egyáltalán nem gondolkodó emberek teszik ki. Vagyis az RMDSZ fokozatos, alig észrevehető kiprivatizálását is el lehet fogadni. Miért is ne?

Elengedhetünk, eladhatunk, kiszolgáltathatunk és beáldozhatunk sok mindent. Van azonban egy határ, aminek áthágása, véleményem szerint, nem elfogadható. Rendelkezhetünk más-más formáltsággal, más-más közegekben. Lehetünk nagyon különböző meghatározottságúak. Lehetnek nagyon különböző önbecsapás-szettjeink, megszakíthatjuk a gondolkodás folyamát nagyon különböző pontokon, nagyon különböző módokon. Van viszont egy olyan pillanat, amit fel kell ismernünk és amelyben, nem mindegy hogyan, de meg kell szólalnunk.

És ez a pillanat valószínűleg eljött.

Hogy mennyire itt van, az az őcsényi történet mutatja meg. És nagyon komoly erőfeszítéseket kell tennünk, hogy Őcsény ne ismétlődjön meg a romániai magyar közösségben. Az, ami Őcsénynél történt és a dehumanizált mód, ahogyan a magyar kormányzati kommunikáció és Orbán Viktor kezelte az ügyet, el kell gondolkoztasson bennünket. Ki lehet akadni Orbán Viktorra, de akkor elveszítjük a fókuszt. A romániai magyar kérdés, hogy lehet a FIDESZ-ből csak a praktikusan jó dolgokat importálni? Nem hiszem. Őcsény ugyanúgy a FIDESZ része, ahogy azok az RMDSZ-esek is, akik Kelemen Hunorért nem fenyegetőznének, de Orbán Viktor miatt készségesen megteszik. És ez az Őcsény már évek óta itt van. De eddig legalább diszkrét volt.

A romániai magyar újságírók sokat mesélhetnének arról, hogy a megvesztegetési kísérletek és zsarolások hogyan jártak párban, valahányszor az ember kritikát mert megfogalmazni a FIDESZ-szel vagy Orbán Viktorral szemben. Ezt már sokkal nehezebb elfogadni, de végül is, ha játszol, veled játszanak. Talán jobb lett volna a magyar publicistáknak mostanra hagyni a kemény jelzőket. De a napi önigazolásukért kuncsorgó, pártos publicisták elhasználták a szavakat.

Az őcsényi esetet nem nagyon lehet feljelzőzni. A vérlázító és társait kimerültek. Olvasom például Mérő László idevágó írását. A kísérletét arra, hogy jelezze, ha Orbán Viktor őcsényi etikája az új állametika, akkor ez már az az államilag eltűrt/felkarolt “csináld magad terror” korszakát vetíti elő. De ez az üzenet már nem mehet át, mert az erre alkalmas szavakat mintha már korábban amortizálta volna a magyar kritika.

Magyarország nagyon komoly morális válságban van.

És mi, romániai magyarok, hajlandóak vagyunk ezt tapintatosan nem észrevenni. Orbán Viktor, reformáció ünnepe, beszédek, avatások, pucc. Egyfelől. Másfelől: “Ijesztő látni, ahogy normális életet élő polgárok félinformációk, számukra ismeretlen tények és meg nem ismert emberek kapcsán egymás ellen fordulnak, a jó szándékra halállal fenyegetéssel válaszolnak” – áll abban a petícióban, amit nagyon különböző emberek - Beer Miklós, Veiszer Alinda, Hajós András, Gundel Takács Gábor, Gégény István – kezdeményeztek. Nyilván végső kétségbeesésükben.

A romániai magyarok többsége ugyanazt a magyar kormánypropagandát fogyasztja, mint a magyarországiak. Ha nem foglalunk mi is állást egyre többen, egyre bátrabban, a veszteséglistán nemcsak az autonómia, a transzilvanizmus, vagy a politikai képviseletünk autonómiája lesz, hanem utolsó hiú mentsvárunk is: az integritásunk.

A Hírszerző és a Szombat nyomozása egy 1956-ban agyonlőtt vörös hajú kislány után

LAPSZEMLE

Az 1956-ban egy nyugati fotóriporter jóvoltából a magyar forradalom jelképévé vált vörös hajú, szeplős kamasz múltjából egyre több információ kerül elő: felkutattuk a sírját, rátaláltunk édesanyja nevére, és azt is tudjuk: hol született a tragikus sorsú Erika Hírszerzőn korábban olvashattak már az 1956 novemberében eltűnt titokzatos lányról, akinek a fényképe címlapfotóként járta be az októberi forradalom idején a nyugati országokat, és valóságos szimbólummá nőtte ki magát: a bátorság és a remény szimbólumává. A fényképet egy dán fotós, Vagn Hansen készítette, akinek az akkor 15 éves Erika mosolyogva állt modellt, egy orosz géppisztollyal a kezében; a sorozatból mégis egy komoly kép vált ismertté melyről Európa egy tettre kész, bátor lány arcát ismerte meg.

A fényképész és Erika elbeszélgettek – a lány valószínűleg tudott valamicskét dánul, mivel az 1940-es évek végén, mielőtt a vasfüggöny legördülése lehetetlenné tette a hasonló utakat, három hónapot Dániában töltött a Red Barnet nevű egyesület szervezésében, amely a háború után elszegényedett országokban élő gyermekeket karolt fel -, de a keresztnevén kívül semmit nem lehetett tudni róla. Henning Schultz egyike volt azoknak a fiatal dán kamaszoknak, akik fényképe alapján rajongtak Erikáért. Schulznak köszönhető az Erika dániai tartózkodásáról szóló információ napvilágra kerülése. Tinédzserként elrejtette az egyik legnépszerűbb dán magazin, a Billed Bladet három számát, és felnőtt fejjel bukkant rájuk, bennük Erika fényképére egy láda mélyén az általános iskolai tankönyvei között. Schultz ekkor, 2006-ban határozta el, hogy felkutatja Erikát, és odaadja neki a régi újságokat. Rengeteg időt fektetett a keresésébe, több magyar lapot is megkért, hogy tegyék közzé Erika képét, hátha valaki ráismer. A kérést csak a Magyar Nemzet teljesítette, de eredmény nélkül.

A Hírszerző korábban két cikkben foglalkozott Erikával. Eddigi kutatásaink alapján már ismeretes, mikor született Szeles Erika, és mikor halt meg, egy volt általános iskolai osztálytársnőjétől pedig azt is megtudtuk, hova járt iskolába, ki volt az osztályfőnöke, és milyen személyiség volt. Jelleme megismerésében szintén segített lapunknak Fonda Almerigo, aki egy helyen dolgozott a lánnyal a Béke Szállóban, és egy fotóval azt is bizonyította: együtt néptáncoltak. A Hírszerző cikkének és a Magyar Nemzeti Múzeum Vagn Hansen 1956-os képeit bemutató tárlatánakköszönhetően egyre többen bukkannak fel a múltból, így egyre kerekebbé válik Erika története. A kiállításnak köszönhetően jutott Hansen úr tudomására, hol nyugszik a kislány, lapunk pedig ennek nyomán felkereste a Kerepesi temetőt, és felkutatta sírt.

“Felejthetetlen egyetlen drága kicsi lányom Erikám, 1941. I. 6. – 1956. XI. 7.” – ennyi áll Szeles Erika Kornélia sírján, akinek a teljes nevére az “1956-os forradalom és szabadságharc hősi halottai és ártatlan áldozatai, akiket ebben a sírkertben temettek el” feliratú márványtáblán bukkantunk rá. A kutatás tovább folyt, és Eörsi Lászlónak, a ’56-os Intézet munkatársának, a forradalmi harci csoportok jó ismerőjének közvetett segítségével újabb információkra bukkantunk. Horváth Miklós és Tulipán Éva “In Memoriam 1956” című kötete tartalmaz egy “Magyarország 1956-os embervesztesége” című mellékletet a forradalomban elhunyt áldozatokról, és azok ismert személyes adatairól.

A kötet többek között nem, kor, foglakozás és lakhely szerint csoportosítja ’56 áldozatait, akik szám szerint körülbelül 2.700-an lehettek. Az egyik ilyen elemzés alapján a legtöbb áldozat munkás volt (46,4 %), a fegyveres testületek tagjai – katonatisztek, tiszthelyettesek, sorozott katonák, rendőrök, államvédelmisek – az áldozatok 16,3 százalékát tették ki, az elhunytak 13,9 százaléka szellemi foglalkozású volt, 9,4 százalékuk a tanulók közül került ki, 7,4 százalék földműves, nyugdíjas, kisiparos, vagy egyéb foglalkozású volt, a halottak 6,6 százalékáról pedig nem lehet tudni, mivel foglalkozott. Megdöbbentő adat, hogy a forradalmi áldozatok 44 százaléka fiatalabb volt 25 évnél, a felsőoktatásba, közép- vagy általános iskolába járó fiatalok közül pedig a legtöbb halott az ipari tanulók közül került ki. Erika is szakácsnövendék volt, amikor 15 éves korában a halálos lövés érte.

Sorozatlövés, nyaklövés, tüdőlövés, koponyalövés, agyroncsolás – olvashatjuk az elhalálozások okait a könyv mellékletében a nevek mellett. Eszerint Erika a VII. kerületi Péterfy Sándor Utcai Kórházban halt meg; nyaklövés érte. Az itt feltüntetett adatokból az is kiderül, hogy Szeles Erika Kornélia Budapesten született a XIII. kerületben Blumenfeld Noémi gyermekeként, de utolsó bejegyzett lakcíme a VIII. kerület Bezerédi utca 11. szám alatt volt. A zsidó kislányról egy másik szálon is jutottak el hozzánk információk, cikkünket ugyanis elolvasta egy 1983. október 23-án az Egyesült Államokba emigrált magyar újságíró, Földes Tamás. Földes 1956-ban 3-4 évvel idősebb volt Erikánál, így nem voltak közeli kapcsolatban, csak néhány szót váltottak egymással. Földes emlékei szerint Erika és ő is látogatták a kislány anyai nagybátyja, a többek között karmesterként, zeneszerzőként, íróként és konferansziéként tevékenykedő Bondi Endre irodalom klubját. “Ő csupán jelen volt az irodalmi délutánjainkon és valóban csak ’56 nyarán, az utcán találkozva beszélgettünk először valamelyest hosszabban. Hogy halála mégis megrázott, annak oka az 1956-os lelkesedésem, majd az azt követő sokk – nemkülönben a Bondi Bandi iránti szeretetem” – mesélte el lapunknak Földes, aki több helyen is megjelentette korábban a kislánnyal kapcsolatos emlékeit feldolgozó cikkét “Volt egyszer egy kislány” címmel.

A cikk, melyben a szerző csak homályosan emlékszik az általa Juditnak nevezett, ugyancsak Hansen fényképe alapján azonosított lányra, pontos adatokat nem közöl, de megjelent az Amerikai Magyar Hírlapban, az izraeli Új Keletben, legutóbb pedig, 2004-ben itthon is olvashattuk a Remény című folyóiratban. A cikk önmagában nem alkalmas Erika személyazonosságának megállapítására, az abban olvasható leírás azonban néhány ponton megegyezik a kislány egykori ismerőseitől származó információkkal. “Inkább tűnt vadóc csitrinek, mint serdülő ifjú hölgynek. Haját fiúsan rövidre vágatta, szívesebben járt nadrágban, mint szoknyában” – emlékszik vissza cikkében Földes. “Az akkor már tizenöt éves lány meglepő érettséggel csatlakozott szópárbajainkhoz. Véleménye volt a Petőfi Körben zajló vitákról, lángoló szemmel reménykedett valamiféle demokratikus megújulásban” – írja az emigráns újságíró.

Erika közelebbi családját illetően továbbra is kérdéses pont (ugyancsak tragikus körülmények között elhunyt) édesapja kiléte. Egyes információk szerint az édesapa egy koncentrációs táborban vesztette életét, egy másik szálon elindulva azonban az is felmerült: a budapesti gettóban halt éhen 1944-ben. Annyi bizonyos, hogy 1944-ben meghalt, és Blumenfeld Noémi hároméves korától egyedül nevelte lányát – Erika ismerősein kívül ezt Földes már idézett írása is megerősítette, ahogy azt is, hogy Erika édesapja a nácizmus áldozata lett. Ugyancsak Földes emlékei szerint Erika édesanyja a forradalom után néhány évvel beleőrült a férje és lánya elvesztése miatt érzett fájdalomba

Megjelent az Új Népszabadságban 2017. október 28

Szakma

László József írása a Facebookon:

Szóval, egy ilyen eseménynél - Katalónia kikiáltja a függetlenséget - úgy 25 évvel ezelőtt a következő módszert alkalmaztuk volna: Barcelonában és Madridban a kiküldött tudósítók ott várták volna, hogy mikor mi történik, idehaza összekészítettek volna mindent a stábok, ami a spanyol történelemmel, az autonómiával és annak hatásaival kapcsolatos, vonalba és készenlétbe tették volna a szakértőket, mert tudtuk volna, hogy ez európai és világpolitikai jelentőségű történet...

Én Lengyelországban, Németországban, Svájcban tanultam a szakmát, a Magyar Rádióban nagyon sok okos és nagy tudású embernél tanulhattam, az, amit most a közpénzből finanszírozott csődhalmaz produkál, akkor elképzelhetetlen lett volna...

A mostani állapotnak vannak felelősei, olyan "zaklatók"és "erőszakolók", akik pontosan ismerhetők, de a sajtószabadság nem áll ki, nem mondja azt, hogy te vagy az a szemét...Ezt nekünk kell megtenni, egyenként és együtt....

Párbeszéd

Kereszty András e-maien Koroncz Ágnessel

1. Kedves Ági,

Kulcsártól tudom, hogy a helyszínen vagy. Én meg most egy internetes "újságot" szerkesztek, az Új Népszabadság blogot.

Ez itt tekinthető meg: www.ujnepszabadsag.blog.hu

Arra szeretnélek kérni, hogy írjál nekem a helyzetről, arról, hogyan látod a dolgokat. Isteni szerencsének tartom, hogy ott vagy. András

Megteszed?

2. Kedves András!

 Kulcsár félreértett valamit. Én itthon vagyok, és sajnos nem a helyszínen. Szoktam esténként a spanyol TV híradót nézni, és  valamilyen megérzéstől vezérelve ma délután bekapcsoltam. Éppen akkor kezdődött a rendkívüli adásuk, szakértőkkel és mindenféle helyszíni kapcsolásokkal. Ezt nézem rendületlenül. Ha tudnád, milyen szívesen tudósítanálak a helyszínről. Nagyon szeretem Barcelonát és a katalánokat. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Ági

3. Sajnálom. Sajnállak. Azért jó hogy gyorsan válaszoltál. Az lenne jó, ha lenne pénz és azt mondhatnám irány Barcelona. András

4. Majd egyszer. Ági

A HVG címlapja még 30 évig eltartó, kádárnyi hosszúságú regnálást lát a diktátor jövőjébe. Úgy vélem, ez badarság. Van szerencsém - szerencsétlenségem - eléggé rég óta személyesen, s nem is csak felületesen ismerni Orbánt. Nos hát ennek alapján úgy gondolom, hogy az a fajta önpusztító életmód, az a fajta mérhetetlen döntési és felelősség-központosítás amit ez az ember művel, nem marad megbosszulatlanul: Orbán saját magát emészti fel.

A kényszeres zsebben matatás, szájnyalogatás, a krónikus és egyre súlyosabb alvászavarok mind-mind egy szétesőben lévő embert vetítenek elénk. A kezelhetetlenül növekvő túlsúly, és nyomában a fokozódó mozgáshiány, a koleszterin dús táplálkozás csak elősegíti a véget. Mindehhez persze hozzátesz a személyiség mind elharapózóbb tönkremenetele, a morális züllés. Bizonyosan alapos orvosi kezelés és kontroll alatt áll, ahogyan az már a diktátoroknál lenni szokott.

Személyes prognózisom: max 10-12 aktív év. Már ha addig meg nem puccsolják. Merthogy az is benne van a kalapban. Sőt... igazán az van benne a kalapban.

Lovas Zoltán

A magyar kormányközeli sajtóban az elmúlt napokban erősödik az Amerika-ellenes hang. Cikkek sorozata jelenik meg az állítólagos USA beavatkozásról a régióban. „Az Egyesült Államok nyomása egyre inkább érződik a Nyugat Balkánon”, írta november 2-án a Magyar Idők. Ezt a napilapot a Fidesz ellenőrzi. A Magyar Idők a magyarországi Pravda lett, amelynek publikációi jóval megelőzik a politikai változásokat vagy bejelentéseket.

A „Térnyerés amerikai módra” című cikkében a lap arra utalt, hogy a macedóniai helyi választásokat elcsalták. S felteszik a kérdést: hogy lehetséges, hogy nem egészen egy évvel a parlamenti választások után, amelyeket a jobboldal nyert meg, most a baloldal aratott elsöprő győzelmet Macedóniában az önkormányzati választásokon. A lap hangsúlyozza, hogy az ország jelenlegi vezetése a NATO-csatlakozás híve. Montenegró NATO tagságáról is szól az írás és úgy állítja azt be, hogy az amerikai nyomás eredménye. Figyelmeztet a lehetséges amerikai beavatkozásra Szerbiában. „Hoyt Brian Yee, az USA helyettes külügyi államtitkára nemrégiben figyelmeztette Szerbiát: nem dörgölőzhet a Nyugathoz anélkül, hogy feladná szoros barátságát Oroszországgal. Ezért a kijelentésért Alekszandar Vulin védelmi miniszter a szemére vetette, hogy nem tiszteli Szerbiát. A nagyobb baj, hogy nem is ismeri. Errefelé könnyen megfordítják a köpönyeget: egy ilyen nagy „váltás” érdekében, ha kell, megölik a királyt (mint I. Sándort 1903-ban) vagy elzavarják a kormányt (mint 1941-ben, miután aláírta a magyar–jugoszláv örök barátsági szerződést).”

Két nappal később, november 4-én egy másik ugyanitt megjelent egy írás , amelynek címe a következő: „Az amerikai külügy új Victoria Newlandja: mikor jön a politikai támadás Magyarország ellen?” A lap Daniel McAdamsot, a Ron Paul Institute for Peace and Prosperity igazgatóját idézi, aki figyelmeztetett, hogy Wess Mitchell, a Külügyminisztérium új, európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkára egy „szteroiddal feltöltött Nuland”. „Mitchell volt az egyik alapítója és ügyvezető igazgatója a neokonok által uralt Európai Politika Elemzés Központjának (CEPA), amelyet alapvetően az amerikai kormány, a NATO, a neokon megaalapítványok, valamint a katonai-ipari komplexum pénzel” - írja a Magyar Idők. CEPA a múlt hónapban nagyszabású konferenciát rendezett. A kormányközeli újság kifgejezte meglepetését, hogy magyar kormányszervek támogatták azt. Elfeledkezik viszont arról, hogy a FIDESZ kormányzat korábban közvetett támogatást nyújtott éveken át a CEPÁ-nak.

Folytatva a belügyekbe való beavatkozásról szóló témát a Magyar Idők másnap olyan cikket írt, amely szerint az amerikai kormány korrupciós ügyekben nyomást gyakorol Romániára. Az írás címe: „Nagyköveteket kritizálnak. Külföldi nyomásgyakorlásra panaszkodnak vezető román politikusok”. Az újság szerint „a külföldi befolyás csökkentése lehetetlen feladatnak tűnik a román kormány számára. De hozzáteszi: „Magyarországon is rendreutasították az amerikai nagykövetet, amikor túllépett a diplomácia szabályainak határain”.

Amerika ellenes összeesküvés-elméletek korábban is felbukkantak néha a kormányközeli sajtóban. De az a tény, hogy néhány napon belül három élesen kritikus írás jelenik meg az Egyesült Államokkal kapcsolatban, lehet, hogy változást jelenthet a kormány Washingtonhoz fűződő nyilvános kapcsolataiban.

A Magyar Idők Amerikával kapcsolatos retorikája nagyon emlékeztet az állami ellenőrzés alatt álló orosz média Amerika-kritikájára. Az is tény, hogy ez az újság alkalmanként orosz weblapokról kölcsönöz tartalmat.

Orbán Viktor miniszterelnök remélte, hogy Donald Trump megválasztása drámai javulást hoz a Washiongtonhoz fűződő kapcsolatokban. Talán a budapesti kormány most jött rá arra, hogy az Egyesült Államok politikai döntéshozói a kongresszusi tagoktól a külügyi tisztviselőkig nem hajlandók figyelmen kívül hagyni az ország demokráciájának hanyatlását.

Megjelernt az Új Népszabadságban 2017. október 28-án

Egy jó ismerős, Dr. S. Éva kiváló ügyvédnő írta ez az írást a Marton-ügyről. Ne gondoljunk azt, hogy a szerző jelentéktelen külsejű paragrafus-kukac. Éva csinos, elegáns, fiatal, és józan gondolkodású

*

Leszögezném, semmilyen formában nem vagyok érintett. Nem vagyok az a tipikus „csillagom”, sem „kisanyám”, nem molesztáltak, nem abuzáltak, semmilyen testrészt nem toltak az aurámba, akaratomon kívül legfeljebb néhány aszfalt munkás füttyögetése, és max a fékező hatos villamoson esetenként hozzám dörgölődző cekker törte át a distancia buborékomat. Sem áldozatként sem elkövetőként nem definiálnám magam. (Azt nem számítom ide, amikor kétéves keresztfiam bibis himbilimbijének kamillateás áztatásában segédkeztem, hol én, hol az anyja lógattuk a szervet némi erőszak alkalmazásával a kis csészébe, medikatív eljárás.)

Nem is gondoltam, hogy nekem erről véleményem van mindaddig, amíg el nem jutott hozzám a példás magánéletéről és főként erős jelleméről híres stólbuci, szellemes, jól átgondolt nyilatkozata. Az, amit aztán, másnap visszavont. Hogy ez már csak így van, nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbsétálni.

Na szóval, én erről azt gondolom, hogy valóban (iróniajel). Szexuálisan túlvezérelt, farok-motorizált hímek mindig voltak, vannak, lesznek. Ezeket én inkább csak sajnálom, szar lehet az élet ilyen egydimenziósan. És ne gondoljuk, hogy a kreatív művészlét vagy a magas intellektus kordában tudja tartani a nyomorultakat, a szocializációs máz alól pont olyan gyakran bukkan elő a kuki, mint a kőműves-alsóból.

Másrészről meg ott vannak a könnyűvérű luvnyákok, akik vagy hasonlóképpeni biológiai gerjedelem okán (ritkább), vagy azért, mert azt gondolják, hogy egyéb képességeik híján a társadalmi életben való előmenetelük elsődleges vagy kiegészítő eszköze a lábuk köze.

Alaptézis aztán, hogy vannak szerencsés meg szerencsétlen találkozások. Ha tehát egydimenziós emberünk „közeledik” a luvnyákhoz, akkor az egy szerencsés találka, kereslet a kínálattal, win-win.

Az egész ügynek ugyanis számomra van egy másik, hiányzó oldala is: vajon hány és hány nő élt a „közeledés” lehetőségével? Ki (névvel és címmel) és mikor tette meg, amit a jelen történetünk áldozatai sértőnek, megalázónak, emberi méltóságot gyalázónak talált? Okkal (nincs iróniajel). Mert ugye azt egyikünk sem gondolja, hogy a nagy rendező mindig és mindenkor lepattant? Hogy soha senki nem puszilta meg? Csak mert olyan szép.

Erről talán ő nyilatkozhatna. Látatlanban mondom, meglepődnénk, mi nők.

Gondolhatnánk tehát, hogy a mi emberünk pusztán emberismeretből bukott, nagyot. Ezért jutott erre a sorsra, vénségére. Hogy butuska módon nem-luvnyák félékkel is bepróbálkozott, aztán azok sérültek, menekültek, majd évtizedekkel később comingoutoltak. Szerencsétlen találkozások, nagy következményi károkkal. Részben felmentő ítélet, haladjuk tehát tovább.

De sajnos tartok tőle, hogy nem főszereplőnk emberismeretével van baj. Szerintem neki nem a win-win, hanem sokkal inkább a megalázós, hatalommal visszaélős, nőlenézős öröm jutott, ami önmagában bűn. Ahogy a „kisanyám”-ozás, meg az egyéb megjegyzés nélkül hagyott verbális erőszak. Mások a legyek lábacskáit tépegetik egyenként in vivo. Ő lógat. Aki meg nem szeretné, ha lógatnának neki, az mostantól kezdve szóljon, időben. Mert ez csak egy szerencsétlen beteg lógató.

Én ezt gondolom.

Megjelent az Új Népszabadságban 2017. november 4-én

ASPERJÁN GYÖRGY

1956. november 4-én este tíz óra tájban a Práter utcai iskola forradalmi-katonai parancsnoksága (amely egyébként velünk, harcosokkal együtt a Corvin közhöz tartozott) úgy döntött (ebben bizonyára az elesett fiatalok nagy száma is szerepet játszott), hogy kivonja a harcosokat a védhetetlen iskolából, amelyet egész nap – a Corvin mozival együtt – gránátokkal lőttek. Az épület előtt tolongtuk a tök sötétében. Fogalmunk sem volt, hogy miként és hogyan lesz tovább. A jelenlévők többsége 14-18 év közötti kamasz, illetve siheder volt. Harcedzettnek egyáltalán nem voltunk mondhatók. Láttuk, hogy fegyveresek csoportja felhajtja a pincéből a zűrzavaros napokban elfogott ávós tiszteket, pártfunkcionáriusokat. Közülük kettőt félreállítottak, a többieknek a parancsnok hangosan és jól érthetően kiadta az ukázt: – Tűnjenek el, s menjenek amerre látnak. – A foglyok azonnal nekilódultak a sötét utcáknak, amelyekből itt-ott lövések csattanása hallatszott. Nem volt éppen biztonságos az utcán kuncsorogni. Láttuk, hogy kis csoportokra szakadozva indulnak el a Népszínház irányába. Eztán az iskola frontjának beszögelésében két lövés csattant, s a kapualjból kivetődő fényben láthattuk, hogy két férfi elzuhant.

Ennek elrendezése után a parancsokság megállt velünk szemben. Utóljára hajnalban találkoztunk, amikor a körletekből, vagyis az egyes tantermekből, mindenkinek a tornaterembe kellett fegyverével együtt levonulnia. Akkor már egyesek a lépcsőházban kiabálták, hogy a ruszkik támadnak. Őszintén szólva: se köpni, se nyelni nem tudtunk. Századokként álltunk fel, de csak névben voltak századok a századok, mert egy-egyben 20-25 harcosnál több aligha volt. A parancsnok közölte, hogy a ruszkik támadást intéztek a főváros ellen, tankok várhatók az Üllői út és a Nyugati pályaudvar irányából. – Nemzetőrök! Eljött a pillanat, amikor a mocskos muszkáknak megmutathatjuk, hogy igazi forradalmárok vagyunk, nem hagyjuk veszni szabadságunkat. És biztos lehettek benne, hogy az ENSZ, Amerika és a NATO mindent elkövet, hogy megállítsa az oroszokat. Addig is hősiesen, halált megvető bátorsággal teljesítsétek kötelességeteket és a parancsokat. – Majd felsorolta, hogy melyik század hol foglal el védelmi állást. A mi századunk a Práter utca és a Nagykörút sarkán kapott „stratégiai fontosságú” feladatok. A társaság egyik fele az első emeleti, utcai fronton lévő lakásban rendezkedett be. Én, néhány nemzetőr társammal a földszinten, közvetlenül alattuk egy szétbarmolt zöldéséges boltban próbáltam megállítani a támadó oroszokat. Egy harminc év körüki Beszkártos is velünk volt. Valamennyien kézifegyvert szorongattunk. – Na, figyeljetek! – szólalt meg a Beszkártos. – Én katonaviselt ember vagyok, a ruszkik tankokkal támadnak majd. Ha nagyon vigéckedtek, felfigyelnek itt ránk, aztán egy lövéssel égbe repül ez a zöldséges kóceráj, és mi vele együtt, és majd a mennyországból nézhetjük, miként győzedelmeskedik a vörös ármádia. – Az egyik, micisapkás „forradalmárnak” ez a beszarató duma nem nagyon tetszett: – Ezzel azt akarod mondani, hogy itt sunyítsunk, hagyjuk, hogy ezek a tetvek letiporják a forradalmat? – Figyelj, amíg én itt vagyok veletek, addig én vagyok az egység parancsnoka... – És ki a franc nevezett ki? – szívózott a micisapkás srác. – Fogd be azt a hősies pofádat, mielőtt én befogom. – Szólok a százaparancsnoknak, hogy szabotálod az ellenállást. – Szaladj, máris mehetsz beárulni az óvónéninél. Remélem szétlőtt seggel térsz vissza. – Mi, akiknek a fenekébe egy zabszemet gőzkalapáccsal sem lehetett volna beverni, csak sunyítottunk.

Nem kellett sokat várnunk, és a távolból olyan gépmoralás zaja ütötte meg a fülünket, hogy azonnal elment minden nyálunk. És robogva, géppuskázva, az ágyúkból lőve hamarosan megérkeztek a testvéri tankok, hogy móresre tanítsanak bennünket. Elkezdődött a gránátok titokzatos és félelmetes süvítése is. Sápadtan néztünk egymásra. Most mi lesz és hogyan lesz?

Egymás után szívtuk a még este faszolt 5 éves terv elnevezésű cigarettát. Nekünk még egynapos tervünk sem volt, így aztán a füstszűrő nélküli bagó nem túl kellemes aromájába kapaszkodtunk. Igaz, másba nem is nagyon volt lehetőségünk. Olyan kalamajka kezdődött, hogy azt röviden nehéz volna elmondani, ezért aztán Csapataink harcban állnak címmel egy hatszáz oldalas regényt írtam róla. Éhesen, szomjasan, tragikus pillanatokat átélve jutottunk el az estéig. Valamennyien attól rettegtünk nem éppen gazdag harci tapasztalatok birtokában, hogy éjjel majd jön az orosz gyalogság, és közvetlen harcban kell tartanunk Nagy Imre kormányáért a hátunkat.

Amikor a küldöncök összetrombitáltak bennünket az iskola elé, hevesen reménykedtünk, hogy nem fordul be a Nagykörútról egy orosz páncélos, hogy kimutathassuk bátorságunkat. Valamennyien a bőrkabátos parancsnbokra figyeltünk: – Bajtársak, derekasan helyt álltatok! – mondotta, és mi kihúztuk magunakt, és csupa fülként vártunk a folytatásra. – Mivel úgy döntött a parancsnokság, hogy nem kívánunk benneteket itt, ezen a védhetetlen helyen feláldozni, kivonunk minden nemzetőrt az iskolából, máshova tesszük át a bázisunkat. Mindenki biztosítsa a fegyverét, hogy egy váletlen lövéssel nehogy felhívjuk megunkra a figyelmet. Aki felelőtlenkedik, azt a parancsokság azonnal a legszigorúbban felelősségre vonja. - Sejtettük, hogy ez körülbelül mit jelent. – Srácok! – folytatta a bőrkabátos „főnök” – Egyesével és szigorőan a falhoz lapulva elindulunk a Fiumei út irányába. Senki nem beszél, nem hangoskodik. A ma éjszakai új helyet néhány harcos már lefoglalta. Ott megszállunk, aztán a többit majd meglátjuk.

A Szigony utcába fordultunk be, és nem messze a Práter utcától, baloldalt egy régi, poloskás, gezarol szagú épület udvarán gyültünk össze. Az utolsó és kissé méltatlankodó lakókat akkor hajtották le a nemzetőr bajtársak a pincébe, majd megkezdődött az elosztás. Én néhány társammal a földszinten, jobb oldalt az utolsó, vagyis sarok szoba-konyhás lakásba vonultam. Utolsóként léptem be az ajtón, így az élelmesebbek már minden fekvőhelyet elfoglaltak, nekem egy rácsos gyerekágy maradt. Nagy nehezen belemásztam. Kegyetlenül fáztam. Az alkovszerűséget viaszos vászon függöny választotta el a konyha többi részétől. Azt letéptem, hogy magamra borítsam. Reszkettem, kimerült és éhes voltam. És őszintén szólva semmi kedvem nem volt a nemzetőrségeskedéshez. Fogalmam sem volt, mire ébredünk majd, milyen november 5-ére, és mi lesz a további sorsunk. Amennyire még az udvaron elhangzott suttogásból ki tudtam venni, senkit nem a forradalmom és szabadságharc további ügye izgatta, hanem a saját maga kis tyúkszaros élete. Úgy gondoltuk, hogy a másnap túléléséhez elég sok mázlira lesz szükségünk. A vastag, százéves falak lefogták a külvilág zaját. A kísérteties sötétben és csöndben egyre nagyobb lett bennünk a bizonytalanság. Sokért nem adtuk volna, ha egy kedvező kimenetelű szabadulást előre látunk. Úgy nyomott el bennünket az álom, mintha már valamiféle dicsőséges örökéletre készülnénk.