KERESZTY ZSUZSA

Két erős élményem.

Első eset: Közeli baráti körünkből huszonéves fiú keres meg: „múlhatatlan ügyben” beszélni szeretne. Jön, először alig tud megszólalni, sírással küzd, aztán hozzákezd. Hol örömtől, hol szégyentől ég az arca. Kezdetben mögém néz, sokára fogadja el a tekintetemet. Nyolcadik éve szerelmes egy anyjával egykorú nőbe, akit a valóságban sosem, csak a képernyőn, digitális fényképen látott. Évek óta minden este „találkoznak” a világhálón, aki előbb ér „haza” (közös felületükre), az készít képzeletbeli vacsorát. 14 éves korában a szexuális életbe is anyai barátnője avatta be, ma már más partnert elképzelni sem tud. (Próbálom arra indítani, hogy találkozzanak, tapasztalja meg, ki is a valóságban az, aki – úgy látszik - a legközelebb áll hozzá. Megkísérli, a másik fél nem áll rá; a Fiú évek és hosszú pszichoterápia után képes valaki mással valódi, nem virtuális kapcsolatra.)

Második eset: Máshová be nem fogadott tehetséges kamaszkorúak alternatív iskolája. Többségük szívesen jön, itt szívesen fogadják. Az első 1-2 hétben mindenki kedve szerint foglalhatja el magát. Többen ülnek naponta akár – több mint egy hétig is - a számítógép előtt akár közvetlenül egymás mellett, anélkül hogy egyetlen szót is váltanának. Sokuknál hónapokba, – pár- és csoportalakító játékok sokaságába kerül, amíg ketten vagy többen valamikor a nap folyamán sétálni indulnak az iskolát körülvevő fás, ligetes kertben, és beszélgetni kezdenek egymással.

Az internet nélküli világban az egyedüllétet, magányosságot, kapcsolatra való képtelenséget nem lehetett ilyen könnyen elfedni mások és önmagunk előtt. Miért tegyek erőfeszítést azért, hogy meghódítsak valakit? – gondolhatja egy kamasz . Van nekem szerelmem, minden nap találkozhatom vele. - Miért bajlódjak azzal, hogy megtudjam, jóba lennék-e azzal, aki a mellettem lévő számítógép előtt ül, mikor találok magamnak elfoglaltságot a többiek nélkül is? – Miért figyeljek arra, hogy kikkel utazom a villamoson? Bedugom a fülhallgatót, keresek egy jó zenét, vagy egy játékot a mobilon.

Atomizálódik a társadalom. Miért ne fogadnánk ezt el? Hiszen mindez vele jár a technikai fejlődéssel – gondolhatjuk. Koránt sincs így. Az ember valódi kapcsolatra vágyik, arra, hogy jelentős legyen egy csoportban, ha pedig kiközösítik, akár ölni is képes.

Mi is történt a 1999. április 20-án, kedden délelőtt egy colorádói gimnáziumban? Két tizenéves, normál családban felnőtt, a tanulással is boldoguló fiú hónapokon keresztül tervezte, hogy az iskola minél több diákját, tanárát, majd önmagát is felrobbantja. Technikai okok miatt tervük „csak” részben sikerült, 21 diákot , egy tanárt, és önmagukat ölték meg. A szüleikkel jó kapcsolatban voltak (naplójuk szerint csak őket sajnálták azért, amit elkövetni készülnek), az osztályuk viszont kiközösítette őket. Hogy ez szélsőséges eset? Hogy a kamaszok tesztoszteron szintje az eredeti tizenhatszorosára nő? . Hogy Amerikában szabad fegyverhasználat van? Mindez igaz, az eset mégis megtörtént.

Nézzük meg, mit lehet tenni az izoláció ellen! Az írás címe azt sugallja, hogy a kooperatív tanulás eredményes lehet, s akkor nyilván csökkenti az elkülönültséget, a magányt, a kirekesztettséget is. – Ugyanakkor számtalan ellenérv is lehet vele szemben.

Hogyan lehet így tanítani?

Ha kooperatív módszerrel tanítok, mindenki egyszerre beszél. Hogy lehet hangzavarban tanulni? Hogyan lehet ellenőrizni, ki mit csinál, mit tud vagy mit nem? Dolgozott-e mindenki, vagy egy-két gyerek kitalálta a megoldást, a többiek pedig rajtuk élősködtek? Hogy lehet így tehetséget fejleszteni, hiszen legjobb esetben arra megy el az idő, hogy a jók tanítják a gyengéket? És ha valamin összevesznek közben, vagy ha valaki egyáltalán nem akar csoportban dolgozni? Mindezzel rengeteg idő elmegy, hogy tudom így megtanítani a tantervi anyagot? És főleg: mi az én szerepem, mint tanítónak, tanárnak? Mikor figyelnek rám? Azért mentem erre a pályára, mert nekem mindig megújuló örömöt okoz, ha minden szem rám szegeződik, ha átadhatom, amit tudok.

De ha így is lehet, esetleg így is volna jó (!) tanítani akkor ez nem az én pályám. Azért lettem tanár, amiért valaki színésszé lesz; átéléssel előad valamit, és ezzel hat, akár felejthetetlenül is hathat másokra. Nézzük, mi is a tanítás lényege! Semmi más, mint hogy a tanítványainknak olthatatlan igénye legyen a tanulásra. Csakhogy ilyen tanulási vágy felébresztésére, akár ébrentartására mi, tanárok, kevesen vagyunk képesek. Próbáljuk felidézni, hogy hosszú diákéveink alatt ki volt az a tanár, aki a saját tárgya iránt „mindörökre” felkeltette az érdeklődésünket. Vekerdy szavával „magnetizált” bennünket.

Első gimnáziumi évünk első magyaróráján belépett az osztályba, hóna alatt mindkét oldalon könyvek sokaságával Baránszky Jób László, és - mintha ez magától értetődő lenne - verseket kezdett olvasni nekünk, majd megkérdezte, melyiket hallgattuk szívesen, ki melyik versből tanulna meg néhány sort. Kooperatív módszereket sose használt, de az a mintegy hatszáz óra, amelyet a négy gimnáziumi év alatt vele töltöttünk, természetessé tette, hogy amit mond, amit fontosnak tart, az nekünk is fontos. Ha például megemlítette, hogy most jelentek meg az olcsó könyvtár sorozatban (darabja 2 Ft volt) Leacock humoreszkjei, akkor megszerveztük, hogy a nagyszünetben ketten átmászunk a kerítésen (tanítás közben tilos volt elhagyni az épületet), és megveszünk belőle annyi példányt. a következő tantárgy óráján már olvastuk is a könyvet a pad alatt. A négy gimnáziumi év alatt tanult, versek ma is hozzám tartoznak. Nemrég egyik reggel, egy nehezebb nap előtt ezek a sorok jutottak eszembe: „…tudom világ a dolgaid/s elrendezem a dolgomat/bátran, ahogy kell s ahogy neked kell világ/ti ezt már úgysem értitek, nefelejcsek és imolák” (Nem nézek utána, pontosan idézem-e, most nem ez a fontos.) Juhász Ferenc Virágok hatalma című kötetéből valók ezek a sorok.Magnetizálásra kevés tanár képes. Baránszky képes volt rá. A gyerekek számára viszont létkérdés, hogy beleszeressenek a tanulásba.Alkalmas, bárki által használható módszert kell keresni hozzá. A kooperatív tanulás ilyen lehet.

Miért is? Mert egy társ előtt könnyebb megnyilvánulni, mint a tanító/tanár előtt, mert egy 20-24 fős osztályban (négyes csoportokban) egyszerre 5-6 diák nyilvánulhat meg, 45 perc alatt mind a 24. Mert a csoportok tagjai felelősek egymásért, a csoport akkor van „készen”, ha az adott feladatot mindenki (!) érti, a tudnivalókat tudja. Mert a gyerekek nem egymás háta közepét látják (mint a frontális órákon), hanem szemtől szembe néznek egymásra, több meta-kommunikatív jelzést tudnak észrevenni, befogadni, így nagyobb az esély arra, hogy intenzívebb kapcsolatba kerüljenek egymással.

Hogyan kezdjünk hozzá? Lassan. Legyünk tapintatosak magunkhoz. Mindig csak annyi új mozzanatot vezessünk be, amennyit viszonylag könnyen át tudunk tekinteni. Nyerjük meg a gyerekeket, hogy szívesen dolgozzanak csoportban. (Ez általában könnyű feladat.) Mi, tanárok, próbáljuk elfogadni azt a helyzetet, hogy nem mi beszélünk, hanem a tanítványaink beszélnek egymással.

A hatvanas években az Egyesült Államok szövetségi kormányában született meg az a szándék, hogy megpróbálják áthidalni a fehér és a fekete polgárok közti szakadékot, s ezt először az iskolákban kezdik. A liberális Kennedy-kormány elérte, hogy – bár az oktatásügy az egyes államok hatáskörébe tartozik, a Kongresszus szövetségi törvényként szavazza meg az integrációt, és - erőszakkal , rendőri felügyelettel autóbuszokkal szállíttatta a fehérek iskoláiba a fekete diákokat és fordítva. Mikor ez megtörtént, azt várták, ha egymás mellett ülnek a padban, akkor majd érteni, elfogadni is jobban fogják egymást. A kísérlet a visszájára fordult. Az iskolai versengés csak növelte az előítéletet és az agressziót.

Ne felejtsük, a feketék őseit rabszolgaként „beszélő szerszámokként” hozták a fehérek az Államokba. Az ebből származó előítélet olyan mély, hogy még a rabszolga-felszabadítás után évtizedekkel, az első fekete elnök megválasztása után, bevándorolt, amúgy humánus szemléletű, egyetemi oktató is úgy kommentálta Barack Obama elnökké választását, hogy „képes rá, hogy elnök legyen, de ő nem rabszolgák ivadéka. Miért érdemes erről Magyarországon 2017-ben beszélni? Azért, mert itthon a cigánysággal való együttélés mintha ugyanolyan nehéz társadalmi-emberi feladat lenne, mint a feketék integrálódása az Államokban.

Ekkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmit nem old meg, ha feketék és fehérek egy iskola osztályban tanulnak, felkérték Elliot Aronson szociálpszichológust és munkatársait, hogy segítsenek. Aronson – több mint harminc évvel ezelőtt – egy texasi iskola vegyes osztályában - ahová fekete, fehér és spanyol gyerekek jártak - kezdte el alkalmazni a mozaik-módszert. Ennek lényege, hogy a (rendszerint négy fős) csoportok olyan feladatot kapnak, amelynek a megoldásában mindenkinek megvan a saját feladata és szerepe, sikert csak közös munkával érhetnek el. A mozaik-módszert és más kooperatív technikákat rendszeresen alkalmazva a vegyes osztályokban csoda ugyan nem történt (ahhoz, hogy különböző szubkultúrában felnőtt gyerekek mélyebben megértsék egymást, hosszú időre, együttműködésre van szükség), de a jég megtört: beszéltek egymással, szurkoltak egymásnak. És valami elkezdődött.Verseny helyett együttműködés. Hogy hogy? Ma - versenyre épülő társadalmunkban, piacgazdaságban nem a versenyt, hanem az együttműködést részesítsük előnyben? Nem kell Texasig mennünk, elég elmélyednünk Ferge Zsuzsa egyik gondolatában, hogy megértsük az „ iskolai verseny káros és torzító lehet, kizárhatja az együttműködést, szembeállíthat egymással gyerekeket, osztályokat, iskolákat, és végül örökké vesztes, frusztrált gyerekeket „termel”.

Ha elfogadjuk, hogy az együttműködést tanítani/tanulni kell, még mindig kérdés, hogyan célszerű megfogalmazni egy csoportnak szóló feladatot úgy, hogy minden gyereknek legyen saját feladata, és csak akkor lehessenek sikeresek csoportként, ha együttműködnek. Ehhez a feladatoknak négy feltételnek kell megfelelniük: A tevékenységben mindenki ugyanakkor vegyen részt (párhuzamos interakció); mindenkinek egyéni feladata legyen (egyenlő részvétel), mindenki legyen felelős a saját munkájáért (egyéni felelősség), a csoport akkor jelezhesse, hogy készen van, ha a saját feladatát mindenki megoldotta és azt érti is (egymásra utaltság). Ezt a négy feltételt nevezi a szakirodalom a kooperativitás alapelveinek.

Mikor lesz ez általános a magyar iskolákban?

A kooperatív tanításról alaposabb ismereteket, módszertani útmutatót a következő könyvből szerezhet az érdeklődő: Kereszty Zsuzsa-Lányi Marietta: Könyv a differenciálásról Műszaki Könyvkiadó, 2017.