Az elektronikai ipar lassanként észreveszi, hogy már más igényeik vannak az öregeknek

A washingtoni PEW Kutató Intézet felmérése szerint a 75 évesnél idősebb amerikaiaknak csupán a 35 százaléka mondta azt magáról, hogy „öreg vagyok”. Magyarországon nem készült ilyen felmérés. De az arány egész biztosan sokkal magasabb lenne. Egyrészt a nyugdíjak mértéke, az egészségügyi ellátás helyzete, másrészt a hagyományos panaszkodás-kultúra miatt. Van azonban ennek a felmérésnek egy olyan vetülete, ami nálunk is érvényes. A „Magas életkor gazdasága” című könyvében Joseph F. Coughlin például azt írja, hogy a gazdaság eddig úgy tekintett a idős emberekre, mintha nem lenne napjainkban magától értetődő és természetes, hogy valaki hetven- vagy nyolcvanévesen is aktív marad.

A helyzet országonként, kultúránként különböző, de valamiben mégis közös. Az idős korosztályt egységes, homogén egésznek tekintik. Mi is jellemző – eszerint a hagyományos felfogás szerint – erre a korosztályra? Otthonülő. Idős otthonok lakója. Csak akkor lép ki az utcára, amikor a többi ember dolgozik. Ilyenkor bevásárol magának és étkezik. Vagy valamiféle programja van. Rászorul másokra. Mindenre rászorul. Szemüvegre, hogy lásson, hallókészülékre, hogy halljon, botra, járókeretre, hogy járjon.

Aztán az egészségipar hatalmasat bukik. Megint egy felmérés: hallás gondokkal kűzdő öt idős ember közül csupán egy hajlandó hallókészüléket venni. Nem akarja, hogy lássák rajta: rosszul hall. Hiúságból ezért rengeteg dolgot – mondjuk így – elereszt a füle mellett. Így aztán sorra mentek csődbe olyan vállalatok, amelyek az emberek hallásán akartak javítani. De ugyanígy összeomlottak azok a cégek, amelyek olyan nyakláncokkal kísérleteztek, amelyek jelezték, ha viselőjük elesett. Vagy amelyek olyan mobiltelefon készülékeket fejlesztettek ki, amelyek hatalmas gombjai könnyen láthatók.

Nem kellenek ezek. A nyaklánc ronda volt és világosan mutatta a viselőjéről, hogy felkészült arra, hogy egyszer majd elájul. A nagy gombos mobil pedig ugyancsak az öregség jelének számított. A hiúság sok embernek az életébe került. Az öregek inkább összeestek, mintsem felvették volna a riasztó nyakláncot. S akinek volt ilyen, az se használta rendeltetés szerint. Egy német felmérés szerint 83 százaléka azoknak, akik ilyen riasztót hordtak, 5 perccel azután, hogy földre zuhant, nem nyomta meg a vészhelyzet gombot. Mert szégyellte, hogy ilyen helyzetbe került.

Most látszik valamiféle változás. Az elektronikai ipar kezdi felfedezni azt, hogy az idős embereknek szükséges eszközöket be lehet építeni a fiataloknak forgalmazott tárgyakba. Az Apple kifejlesztett egy olyan fülhallgatót, amelyben zajszűrő van. Ezt a koncertre járó fiataloknak szánták: A zenét kiemeli és tompítja a külső, zavaró hangokat. Rájöttek arra, hogy ez pompásan használható hallókészülékként. Így a dédapa és a dédunoka ugyanolyan füldugót viselhet.

Az esést jelző nyakláncok mindentudó elektronikáját most beépítik mobiltelefonokba. Akinek a zsebében ilyen van, az biztonságban lehet. Az okos telefon új generációja nemcsak érzékeli azt, ha tulajdonosa összeesik, hanem rögtön automatikusan értesíti a mentőket is. De a lényeg: ezek a készülékek pont olyanok, mint amilyet a fiatalok hordanak magukkal.

S ez a lényeg. Az öregember nem vén ember – mondjuk már nemzedékek óta. S most a nem-vén-ember szeretne fiatalosnak, egészségesnek tűnni. Még akkor is, ha nem az. Az elektronikai ipar elkezdett alkalmazkodni ehhez.